Támogasson bennünket adója 1%-ával! »

Bodolay Géza: Nyelvünk szëbb hangzásáért

BODOLAY GÉZA

Nyelvünk szëbb hangzásáért

Nyelvészeink jól tudják, hogy körülbelül két évszázada folyik már a vita arról, hogy mit is kezdjünk – nyelvünk szëbb hangzása érdëkében – tizënötödik magánhangzónkkal, az úgynevezëtt zárt ë-vel. Bevezesse-ë külön bëtűvel a helyësírásunk, vagy csak nyelvtanaink tanítsák, hogy ez a hang is hozzátartozik a magyar nyelvhëz, avagy ez a nyelvtani bemutatás is fëlëslegës.

A latin bëtűk közt ennek a hangnak mëgfelelőt nëm találtak őseink. Mindën más nyelv tudósai is kiegészítgették, a maguk nyelvéhëz igazították a latin bëtűs írást. Így alakult ki már művelődésünk első századaiban rövid és hosszú magánhangzóink írásának a módja, vagy a két bëtűjeggyel írható mássalhangzóink jele. Már a kódëxëk korában kialakult a magyar nyelvű írás legtöbb szabálya. Történt kísérlet kétféle kétféle rövid e hangunk megkülönböztetésére, de ez nëm vált általános gyakorlattá; írásunk így a két hangot ugyanazzal az ëgy e bëtűvel írta. Talán azért nëm érëzték a hiányát, mert a nép nagy többsége nëm is tudott írni és olvasni, ,,csak” beszélte az anyanyelvét, ahogy elődeitől hallotta és mëgtanulta, nagy részük a szóban forgó két rövid hanggal: e-vel és ë-vel.

A fëlvilágosodással vált többeket is foglalkoztató kérdéssé, hogy minél pontosabban jelöljük írásban is anyanyelvünk hangjait, de első helyësírási szabályzatunk csak a Magyar Tudományos Akadémia mëgalakulása után jelënt mëg (1832-ben). Addigra az a vélemény vált általánossá, amëlyet Czuczor és Vörösmarty képviselt a középiskolai nyelvtankönyvben: a két hang különbségét csak a nyelvtanban jelöljük és tanítsuk.

1844-ig a közép- és fëlsőfokú oktatás latinul folyt hazánkban: csak a rëformországgyűlés új törvénye tëtte szükségëssé magyar nyelvű tankönyv mëgírását, amire az akadémia két neves költő-nyelvészünket kérte fël. Munkájuk három kötete 1848-ban jelënt mëg. Éppen 150 éve!

Nagyon mëg lëhetnénk ëlégëdve, ha mai nyelvtankönyveink legalább úgy őriznék nyelvünk szép hangzását, mint akkori nyelvtaníróink. Czuczor és Vörösmarty mindjárt az első kötet elején lëszögezték, hogy a magyarban 15 magánhangzó van (nëm 14, mint most tanítják). Fëlsorolva őket mëgjegyëzték: ,,A’ nyílt e és zárt ë közötti különbségre ‘s azok’ tiszta kiejtésére itt eleve figyelmessé tétessék a’ növendék.” Részletësebb szabályokat a ragozás tárgyalásakor adtak elő.

Vörösmartyék tëhát a nyelvtankönyvekben a helyës kiejtést magyarázták, vagyis az írottnál sokkal változatosabban, szëbben hangzó magyar nyelvet gyakoroltatták. Századunkban, sajnos, ëgyre kevésbé törődtek a zárt ë oktatásával, bár a beszélt nyelvben változatlanul élt, és él ma is.

Az 1888-i helyësírási szabályzat még ezt írta: ,,Ki këll itt különösen emelnünk a bëtűrëndbe fölvëtt zárt ë hangot, mëly a szintén zárt hangú ö-vel rokon, és mëlynek a mélyhangú lejtőn o felel mëg. Ez a hang ? csaknëm általánosan el van terjedve. Szükségës, hogy a nyelvtan külön jegyet szánjon e hangnak, s emelje ki szereplése eseteit; az iskola pedig az eddiginél több gondot fordítson épségben tartására.” Ez azonban csak jámbor óhaj maradt.

Az 1960-as, 70-es évek nagy vitái után már ,,győzelëm”-nek látták többen azt is, hogy az 1984-i szabályzat újra említhette a 90. pontban helyësírásunk ,,kitagadottját”: ,,Bár több nyelvjárásunkban és a köznyelvben is él az ún. zárt ë hang, ezt helyësírásunk nëm jelöli külön bëtűvel, hanëm hagyományosan szintén az e-vel.” A ,,kóstolónak” fëlsorolt hat példaszó édëskevés arra, hogy a fontos hangra ,,figyelmessé tétessék a növendék”.

Ennél sokkal többet tartott szükségësnek Kodály Zoltán, aki utoljára 1965-ben az egri konfërëncián szólalt fël nyelvünk szëbb hangzásának az ügyében (lásd a Helyës kiejtés, szép magyar beszéd című kötetët) és Bárczi Géza, aki még a 70-es években is hozzászólhatott a vitához (Látóhatár. Válogatás a magyar kulturális sajtóból, 1975. fëbruár, 190-193. lap).

Mindaddig fënnáll a veszély, hogy nyelvünk szëgényebb lësz ëgy szép és szükségës magánhangzóval, míg iskolai oktatásunk nëm vállalja a tanítását.

Már 1917-ben panaszolta kiváló színművészünk, Hegedüs Gyula A beszéd művészete című könyvében (37-40. lap): ,,Az e és é között van a közép ë, amëly azonban mostoha bánásmódban részesült a nyelvtankönyvek részéről. Röviden érintik, tudomásul vëszik és ezzel el van intézve. Pedig a tökéletës magyar beszédben hihetetlenül fontos.” Ugyanilyen fontos több más ëurópai nyelvben, például a finnben, amëlyben jelölik is; az olaszban, amëlynek a helyësírásából éppúgy hiányzik, mint a miénkből, de ők azért külföldön is tanítják, hogy mikor mëlyiket këll ejteni; és az angolban. (Amikor vagy 60 évvel ezelőtt a pápai rëformátus gimnáziumban tanulni kezdtük az angolt, tanárunk végigmondatta az egész osztállyal a ,,hëgyës cëruza” és a ,,hëgyes vidék” szavakat, s csak miután mindënki helyësen ejtëtte a kétféle e-t, mondta mëgnyugodva, hogy az angolban sëm lësz nehézségünk a két hanggal, mert ott is szükségünk lësz rá.

De térjünk vissza Hegedüs Gyula könyvéhëz: ,,Szinte érthetetlen – írta – hogy, amikor sok-sok szónak más értelmet ad, és a helytelen kiejtés a legnagyobb értelmi zavart idézheti elő, mégsëm vëszik a tankönyveink komolyan, és nëm tartják szükségësnek az írásban való mëgjelölését. Ami pedig a széphangzást illeti, határozottan a legkényësebb magánhangzója nyelvünknek. A magyar nyelv zenei szépségének … nagyon nagy kárára szolgál a … nëm használt a közép ë…”… ,,Ha a közép ë jelëntőségét mérlegëljük – folytatja Hegedüs -, arra a végső eredményre jutunk, hogy éppen olyan fontos, különálló magánhangzónk legalábbis, mint az e vagy é, tëhát éppen úgy këll értékëlnünk és külön jellel mëgbëcsülnünk.” ,,Törvénybe këll iktatni. Tanítani këll, és addig is, míg az mëgtörténik, helyësen tëszi mindën előadó, lëgyën az szavaló, fëlolvasó, szónok vagy színész, ha az előadandó művet előbb a közép ë szëmpontjából átvizsgálja és a jelét fëlrakja.”

A törvénybe iktatás helyëtt beérhetnénk talán azzal, ha a NAT keretében újra elkezdené anyanyelvi oktatásunk az e és ë különbségének tanítását, tudatosítását, amëly ma, a hangszalagok, CD-lemezëk korában sokkal könnyebb lënne, mint valaha is volt.

(Édës Anyanyelvünk, XX. évfolyam 1. szám [1998. fëbruár] és Vasi Szëmle, 1998/3.)

Hozzászólás ehhez a cikkhez: Bodolay Géza: Nyelvünk szëbb hangzásáért

(A mezők kitöltése kötelező. A villámlevélcím cím nem fog látszani a hozzászólás elküldése után.)