Buvári Márta: Az ,,ë-zés” köznyelvisége

.

.

BUVÁRI MÁRTA

Az ,,ë-zés” köznyelvisége

 Mottó:

Míg én itt ëgy hangot mentëk

Ilyen gondoktól ti mentek

maradtok, ha arra mëntëk,

merre Kazinczyék mëntek.

…

Ha mekëgsz, tedd azt is szépën,

Mekëgjél kétféleképpen…

(Szente Imre rigmusaiból)

Amikor 1999-ben mëgalakult a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, amëly célul tűzte ki az ún. zárt ë hang köznyelvi mëgőrzésének elősegítését, Kiss Jenő tanár úr az elsők közt volt, akik ëgyetértésükről és támogatásukról biztosítottak. Mindjárt alá is támasztotta véleményét ëgy adattal: az akkor még előkészületben lévő – azóta mëgjelënt – új Magyar dialëktológia fëlosztása szërinti 10 nyelvjárási régióból csak kettőnek ëgy-ëgy részében nëm ismerik a ,,zárt ë” hangot fonémaként: az északkeleti régió nagyobb részén és a Mezőség ëgy részén. (Szërëncsétlenségünkre a magyar nyelv korszërűsítésének mëghatározó szëmélyisége, Kazinczy éppen az északkeleti területről származott.)

Mielőtt továbblépnék, hadd tisztázzak ëgy fogalmat: Azért írtam, hogy úgynevezëtt, és azért tëttem idézőjelbe a zárt ë kifejezést, mert nëm pontos. Először is nëm zárt, hanëm középzárt hangról van szó, másodszor az északkeleti és budapesti nyelvjárásban nëmcsak ez hiányzik, hanëm a nyílt e is. Amit ők használnak, az hol nyílt, hol zárt, hol a kettő közötti hang, szëmélyënként, de ëgy szëmély kiejtésében is ingadozik a hangkörnyezettől, érzelëmtől, hangsúlytól függően, a lényeg az, hogy fonológiailag ëgynek érzik. Ezt már G. Varga Györgyi is mëgfigyelte (1), és az én harminc évvel ezelőtti, Bolla Kálmán laboratóriumában végzëtt fonëtikai kísérleteim is igazolták.(2) Az ëgyszërűség kedvéért helyenként mégis használom ezt a bevëtt kifejezést.

Mondhatnánk, hogy a dialëktológia csak a nyelvjárásokról beszél, tëhát a fëntiekből nëm vonhatunk lë követkëztetésëket a köznyelvre. Kiss Jenő azonban azt is mëgemlíti a Dialëktológiában, hogy különösen az idősebb nemzedék akkor is mëgőrzi az e és ë hang különbségét, ,,ha köznyelvi környezetbe kerül”(3). Itt a köznyelv szót az általánosan elterjedt értelëmben használja, vagyis a budapestről terjedő nyelvváltozatot érti rajta. Wacha Imre ugyanezt ëgy írásában budapesti nyelvjárásnak nevezi, helytelenítve, hogy a rádió csak ezt tűri mëg.(4)

A köznyelv fogalomnak többféle fëlfogása létëzik: 1. az irodalmi nyelv beszélt változata; 2. a művelt, illetve a városi embërëk beszéde; 3. közös, mindënki által értëtt nyelvváltozat (köztes nyelv). Az irodalmi nyelvből kiinduló mëghatározás fejtetőre állítása a dolognak. A beszélt nyelv volt előbb, az az elsődlegës, annak lëképeződése az írás. A magyar helyësírás történelmi okokból úgy alakult, hogy nëm került bele a zárt ë, de Vörösmarty az első akadémiai nyelvtanban még utalt rá, hogy az e bëtűnek két hang felel mëg, és ennek helyës ejtésére ,,figyelmessé tétessék” a tanuló. Ha a művelt embërëk beszédének tekintjük a köznyelvet, mëg këll jëgyëznünk, hogy az ë-ző területëkën a városiak, az értelmiségiek is kétféle e-t használnak, akik ëgyébként nëm ,,tájszólásban” beszélnek. Legalább is így volt a legutóbbi időkig. Ha a harmadik, szó szërinti értelmezésből indulunk ki: közös nyelv, vajon ki lëhet-ë rëkeszteni a közösből a nyelvközösségnek – óvatos bëcsléssel is – több mint a felét? (Számoljunk csak: A határon kívüli magyarsággal ëgyütt vagyunk körülbelül 13 millióan. Ebből 2 millió budapesti – bár a budapestiek ëgy része vidékről települt ide, és tartja is kiejtését, ha esetleg mëgkopva is. Vëgyük úgy tëhát, hogy Budapestën mintëgy 1,5 millió e-ző lakik. Ha föltételëzzük, hogy a 10 régióban körülbelül ëgyenletësen oszlik el a lakosság, másfél régióra szintén körülbelül 1,5 millió jut. Ha vidéki nagyvárosainknak Budapesthëz hasonuló lakosságára nagyvonalúan lëszámíthatunk még 2 milliót, akkor is 8 millió ë-ző áll szëmben 5 millió nëm ë-zővel.)

Az igazi nyelvjárási jelënségëk, például a hajdúsági záródó diftongus (lou) és a nyugat-dunántúli nyitódó diftongus (sziép), a hátraható hasonulás (vazsmëgye), a palóc a, illetve á ëgy-ëgy nyelvjárásban élnek (és csak más mëgvalósulásai a mëgfelelő hangnak, nëm fonémák), csak az ö-zés az, amely több déli körzetre kiterjed, különböző mértékben. Helyi, színëző létjogosultságukat ezëknek sëm lëhet elvitatni. Az ë-zés azonban nëm ëgyes nyelvjárásokhoz tartozik, hanëm közös és ősi hang – köztudomású, hogy a többi finnugor nyelvben is mëgvan -, nagyjából ëgységës a Palócföldtől a Vajdaságig, a Székëlyföldtől az Őrségig, az a kivétel, ahol nincs mëg.

Nagyjából ëgységës. El këll ismerni, hogy nëm egészen. Ami a hangszínt illeti, van olyan vidék, ahol az átlagos e-től a zárt ë tér el jobban az é irányába, például a Duna mente és a Tiszántúl, másutt a nyílt e nyílik ki jobban (Veszprém, Zala, Vas). Az utóbbi hasonlít inkább a finn ä bëtűvel jelölt hangra. (Ez a jelölés a magyar írásban is ésszërűbb lënne, de a mëgszokott írásképet sokkal inkább mëgzavarná, mint a szakirodalomban már bevëtt ë bëtű.) Mindënesetre a tudatos mëgkülönböztetés a lényeg, tëhát a fonológiai különbség, nëm a fonëtikai.

A legfőbb ellenérv a ,,zárt ë” köznyelvi elismerése ellen, hogy ëgyes szavak ë-ző ejtésében vidékënként különbség van. Ennek mëgfelelően Elekfi László a Magyar nyelv értelmező szótárában (ÉrtSz.), ahol a szavak mellett zárójelben fëltüntette az ë-ző kiejtést, a szavak körülbelül harmadánál többféle változatot adott mëg.(5) Később a Magyar ragozási szótárban (RSz.) ëgyszerűsítëtte, részben pontosította a jelölést. Négyféle jelet használt: [e], [ë], [ė ] (nëm egészen általánosan ejtëtt zárt ë hang) és [e] (ë-ző ejtésben nyílt és zárt változatban is ejtëtt hang). Alapvetően figyelëmbe vëtte az ëgyes szavak tekintetében a nëm ë-ző nyelvváltozatot, így az erősen ingadozó szavak esetében rëndszërint az e javára döntött.(6) A magam részéről Nagy J. Béla alapelvéből indulok ki, miszërint az ë-ző köznyelvet külön kell választani az e-zőtől, és önmagában këll vizsgálni.(7) Ha ëgy szóban az ë-ző területëkën a zárt ë-s változat van többségben, akkor az a norma.

Balogh Lajos, aki kiterjedt gyűjtést végzëtt e területën, 15 %-ra bëcsülte az ingadozó ejtésű szavakat. Már említëtt szakdolgozatomban, amelynek ez a része a Magyar Nyelvőrben mëg is jelënt (8), még a hétkötetës szótár anyagát vetëttem össze A magyar nyelvjárások atlasza adataival. Az ,,ë vagy e” mëgjelölésű 967 tőszóból 779 idegën szó volt. Az atlaszban mëgtalálhatókról kiderült, hogy elenyésző kisebbség ejti őket e-vel, például 2 e-s adat áll szemben 103, másik esetben 238, ismét más szónál 186 ë-s adattal, 1 e 162 ë-vel és 29 ö-vel stb. Ebből arra követkëztettem, hogy csak az ,,e v. ë“-vel jelölt szavak igazán ingadozóak. Ilyen pedig 3351 e betűből csak 253 van a szótár tőszókészletéből, tëhát nëm egészen 8 %.

Az ë-ző kiejtés köznyelvi normává emelése komolyan az 1965-ös egri kiejtési konferëncián (9) került szóba. Kodály javasolta az ë bëtű bevezetését az iskolai tankönyvekbe, mondván: ,,akkor mindënki látná, és próbálná kiejteni, és végtére mëgtanulná”. A maga részéről saját kottáiba bele is nyomtattatta. Bárczi Géza ezt a magasabb szintű normát csak azoktól követelte volna mëg, ,,akik hivatásszerűen, a nyilvánosság előtt beszélnek”. (Ennek éppen az ellenkëzője történt: az elmúlt évtizedekben szándékosan lëszoktatták a hivatásos beszélőket a kétféle e-ről.)

Az ellenzők többek között a zárt ë taníthatóságát vonták kétségbe. Erre igazán komoly kísérlet mindmáig nëm történt. Néhányan mëgtanulták, talán különlegës képességűek. Végül is aki ëgy idegën nyelvet mëg tud tanulni, ha akarja, miért ne tudna a saját anyanyelvében is mëgtanulni ëgy többlethangot? Természëtesen csak akkor, ha látja lëírva. Ettől viszont sokan az írásképet féltëtték. Nos, a gyakorlat azt mutatja, hogy a kórusokat ëgyáltalán nëm zavarja Kodály jelölése, a pestiek mëg sëm próbálják követni az éneklésben. Gondolom, jelën írásomat is mindënki akadály nélkül el tudja olvasni. Némi előrelépés lëtt volna, ha a tervezëtt kiejtési kézikönyvben szerepëlt volna zárt ë, de a kiejtési kézikönyv azóta sëm születëtt mëg. Nyomós érvként vetődtek fël az említëtt ingadozások is. A vitát az a merev fëlfogás vitte félre, hogy vagy kötelező, vagy törvénytelen. Abban az uniformizálásra hajlamos korban elképzelhetetlen volt olyan kompromisszumos fëlfogás, hogy részlegësen jelöljék, mint az oroszok a hangsúlyjelet.

A sajtóban azóta is föl-fölparázslott a vita, többek között Bodolay Géza cikkei nyomán (10), gyakorlatilag ugyanazokkal az érvekkel. Benkő Loránd sajnálkozva állapította mëg, hogy az ë írásának sorsa mëgpëcsétëlődött (11). Abban azonban Imre Samu (12), Lőrincze Lajos (13) és Deme László(14) is ëgyetértëttek, hogy a kétféle e-vel való beszéd szëbb, változatosabb, a kiejtésben való mëgőrzést támogatni këll. Ezzel elvileg elismerték köznyelvi változatként. Ez azonban ellentmondásos álláspont. Köznyelv írás és norma nélkül nincs. Hiába elsődlegës a beszéd, manapság az írás szabályozza a köznyelvet. Lőrincze úgy gondolta, ahol évszázadokon kërësztül mëgmaradt az ë-zés, ott ezután is mëg fog maradni különösebb beavatkozás nélkül. Ebben tévedëtt. Ma már a vidéki fiatalok is, különösen, ha versmondó versënyre készülnek, a rádióból és tévéből hallott pesti kiejtést utánozzák, amely az írásképnek mëgfelel. Tëhát az utolsó pillanatban vagyunk (ha ugyan nëm az utolsó utániban), amikor még lëhet tënni valamit.

Az ë-zés normatizálása szëmpontjából áttörést jelëntëtt Mészáros András Ë-ző kiejtési kisszótára. Ez ëgyetlen változatban tartalmazza azokat a szavakat, amelyekben a szerző mëgítélése szërint zárt ë van. Mészáros András a több forrásból származó tapasztalaton kívül figyelembe vëtt eredetszëmpontokat is. Ëgyetértek Mészáros Andrással abban, hogy ahol lehet, erősítsük az ëtimológiai tudatosságot, állítsuk helyre a szócsaládok ëgységét, de csak ott, ahol – ha esetleg kisebbségben is – de él még az eredeti alak. Nëm lëhet előírni például a csëcsëmő alakot, hiába származik a csëcs főnévből és az ëmik igéből, sënki sëm ejti zárt ë-vel, az összetétel teljesen elhomályosult.

2000-ben a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány mëgbízásából ëgy teljesebb és pontosabb kiejtési szótár készítéséhez Mészáros András (mágnëslemezën mëgkapott) anyagát összevetëttem a Magyar ragozási szótár adataival. Mivel Elekfi László és Mészáros András is több forrást vëtt igénybe, és eltérő szëmpontok alapján döntöttek a jelölésről, azokat a szavakat, amelyeket mindketten ëgyformán ítéltek mëg, elfogadtam ëgységëseknek.

341 olyan szót írtam ki, amelyek jelölése a két szótárban ellentétës, vagy a Kisszótárban nëm szerepëlnek, a RSz.-ban pedig [e]-vel (inkább nyílt e) vannak jelölve. (Ezëkből 120 idegën szó.) A kigyűjtött szavak ejtéséről újabb adatokat gyűjtöttem 22 szëmélytől, akik nagyjából ëgyenletësen képviselik a nyelvterület fő részeit: Sopron vidéke, Vas, Zala, Somogy, Veszprém, Rábaköz, Fejér mëgye, Tolna, Mezőföld, Heves, Bácska, Csongrád, Tiszántúl, Vajdaság, Kalotaszëg, Székëlyföld. (A Fëlvidék hiányzik.) Ez még mindig kevés, de eddig a legkiterjedtebb vizsgálat. Más szëmpontok – ëtimológia, rëndszër, hangzás – mérlegëlése után a Magyar értelmező kéziszótár teljes tőszókészletét, valamint a magyar kërësztneveket tartalmazó, toldalékolási útmutatóval kiegészítëtt Kiejtési szótárban bizottsági döntéssel mintëgy 60 szót hagytunk mëg ingadozóként. (Részletësebben a szótár előszavában.) Ennyi eltérést, úgy gondolom, még elvisel ëgy norma, ugyanakkor ilyen mértékű szabályozás elfogadható és indokolt. Gondoljunk arra, hogy a helyësíráson és a nyelvtantanításon kërësztül a többi nyelvi jelënség már mind szabályozva van.

A köznyelvi ëgységësülés tëhát nëm lëhetetlen. Jó, de minek? – kérdëzhetnék. Miért nëm nyugszunk bele, hogy ez a jelënség halálra van ítélve?

Több okból, és ezek között a hagyomány nyom a legkevesebbet a latban. Valamikor volt palatális l hangunk is, és kiveszëtt annak ellenére, hogy az írás még mindig jelöli. Nëm hiányzik, kevés szóban van (ezért tanulható mëg ëgyáltalán), homonímát alig okoz (hej / hely, folyt / fojt – többet nëm is tudok). A j hangunk az ly-nal jelöltekkel ëgyütt sëm túlsúlyos, zeneileg, ha hallható volna is, jelëntéktelen volna. Ha ezt őrizzük, sokkal inkább këllene őriznünk a ,,zárt ë“-t.

Nyomósabb érv a hangzás. Gyakori kritika a magyar nyelvvel szëmben, hogy ,,csupa e“. Erre a mëgjëgyzésre ëgyszër Kazinczy is elismerte, hogy ,,Nyelvünknek, a keletinek ez mindën vétke” (15). Az ún. zárt ë használata körülbelül 30 %-kal csökkenti ezt az ëgyhangúságot. Petőfi borzasztónak tartott sora az ő szájából így hangozhatott: ,,Mëly nyelv merne versënyëzni (esetleg vërsënyëzni) véled”.

Másik nyomós érv a rëndszër. A nyelvtani mëgfelelésëk így teljesek. A ragozásban az a-nak az e, az o-nak az ë és az ö felel mëg. Pl. –ban/ben, de –on/ën/ön.
A harmadik az, hogy a két e-féle hang mëg nëm különböztetése ezres nagyságrëndben növeli az azonos alakú szavak (homonímák) számát.

A Kiejtési szótár tőtár részében 54, a toldaléktárban 8 mëgkülönböztető mëgjëgyzést këllëtt tënnëm. Az azonos alakú tövek sokszorozódnak a különféle toldalékolt, igekötős alakokkal, összetételëkkel, az utóbbiak pedig azáltal sokasítják az (ë nélkül) összetéveszthető szóalakokat, hogy sok szóhoz illeszthetők. A követkëző típusokat különítëttem el, amihëz nagy segítségët nyújtottak az alapítvány kiírására beérkëzëtt pályázatok:

– Szótári homonímák: elég (ige) – ëlég (hsz); felé (irányába) – fëlé (fölé); mënetel (fn) – mënetël (ige); ne (‘tessék’) – në (tiltószó); szeg (ige) – szëg (fn), ilyen viszonylag nëm olyan sok van.

– Ëgy tőszó ëgy ragozott szóval ütközik: szemét (hulladék) – szëmét (szëm + tárgyrag), hëgyes (vidék) – hëgyës (ceruza), jeles (mëgjelölt) – jelës (kiváló).

– Csak a kötőhang különbözteti mëg a két szót: él/ëk (ige) él/ek (fn.) fej/ëk (ige), fej/ek (fn), lép/ëk (ige) lép/ek (fn), nyel/ëk (ige), nyel/ek (fn), szel/ëk (ige), szel/ek (fn).

– Magában a ragban mëghatározó az e, illetve ë hang.: pl. néztëk (ti), néztek (ők). Ilyenkor a szövegkörnyezet vagy segít, vagy nëm. (Ëgy pályázó 1900 így ragozódó igét gyűjtött ki a szótárból.)

– Sok t végű ige múlt idejű ragozása csak az e, illetve ë hangban tér el ugyanazon igék műveltető képzős származékának múlt idejű ragozásától: sejtëtte (gyanakodott) / sejtette (célzott rá), keltëtte / keltette stb. Ugyanez a mély hangrëndben sënkinek sem okoz gondot: fëlszántotta / fëlszántatta a földjét.

– Előfordul, hogy két különböző ige különböző ragozott alakjai ,,összetalálkoznak”: vësz – vet: ,,vëtettem búzát” (mëgbíztam valakit, hogy vëgyën) / ,,vetëttem búzát” (beszórtam a földbe); ,,mëgmered a sütemény” / (te) ,,mëgmerëd a vödröt” vagy mëg merëd tënni…. Ide tartozik a lëgëndás ,,mentek”, amelynek négy lëhetséges változata négyfélét jelënt: (ti) mëntëk, (ők) mëntek (mëgy), (én) mentëk, (ők) mentek (valamitől), és hasonló a helyzet az igekötős származékokkal: elmentëm (a dokumëntumot) – elmëntem (a piacra).

– Végül különböző szófajú tövekből és különböző toldalékokból is állnak össze a helyësírás szërint azonos alakú szavak: szegëk (ige + szëmélyrag) – szëgek (főnév, többes szám); eszëm (ész) – ëszëm (ëszik), legyek (légy, fn.) – lëgyek (lënni, stb).

Bizonyos mennyiségű azonos alakúság mindën nyelvben előfordul, de ilyen tömegű már aligha tekinthető kedvezőnek. Nemhogy az ly-j, de még az i-í, u-ú, o-ó, ü-ű jelëntés-mëgkülönböztető szerepe sincs ilyen mértékű (talán még ëgyüttvéve sem), legfëljebb az a-á vagy az a-o különbsége mérhető hozzá. A szövegkörnyezetből többnyire mëg lëhet érteni, miről van szó, különösen, ha szófaji, idő-, szám-, szëmélyeltérés van, de vannak beszédhelyzetëk, amikor pestiekkel beszélve csakugyan vissza kell kérdezni, például: ,,-Kifestettük a szobát. -Ti magatok, vagy festővel festettétek?” És ki hogyan érti a következő mondatot: ,,Megértem, hogy féltetek?” Mivel mindkét szó kétféle lëhet, négyféle mëgoldás van, hasonlóan a közismert ,,mentek” példához.

A dolgok eredeti természete szërint elsődleges a nyelv, annak lëképeződése az írás. A világ azonban kissé fejtetőre állt. Manapság az írás szabályozza a beszélt nyelvet. Ahhoz tëhát, hogy ez a gazdagabb nyelvváltozat legalább ott mëgmaradjon, ahol eddig mëgmaradt, s hogy tudatosodjon azokban, akik használják, szükség van jelölésre, legalább részlegësen, tankönyvekben, elmondásra szánt szövegëkben. A hangzó médiában is joga van számarányának mëgfelelő képviseletre a 60-70 % ë-zőnek. Csak így van esély arra, hogy mëgállítsuk e gazdagabb nyelvváltozat további bomlását.

Irodalom

1. G. Varga Györgyi: Alakváltozatok a budapesti köznyelvben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968

2. Buvári Márta: A kétféle E hang esélyei köznyelvünkben (Szakdolgozat)

3. Magyar dialëktológia. Szerkesztette Kiss Jenő. Osiris Kiadó, Budapest, 2001

4. Wacha Imre: Észrevételek a köznyelvi kiejtés állapotáról, normalizálásának szükségességéről és lehetőségeiről. Egyetemi Fonetikai Füzetek 10., 1994

5. Elekfi László: Köznyelvi kiejtésünk és az értelmező szótár. Szótártani tanulmányok. Budapest, 1966

6. Elekfi László: Magyar ragozási szótár. Kiadta az MTA Nyelvtudományi Intézete. 1994

7. Nagy J. Béla: Köznyelvi kiejtésünk, MNyTK 57., 1941

8. Buvári Márta: A ,,zárt ë” pere. Magyar Nyelvőr 102. évf.

9. Helyes kiejtés, szép magyar beszéd (Az egri kiejtési konferencia anyaga, 1965). Szerkesztette Grétsy László és Szathmári István. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967

10. Bodolay Géza: Felvetettem, de elég-e ez? Vasi Szemle 1978/4.; A mostoha tizenötödik. Vasárnapi Hírek, 1985. ápr. 28.; Nyelvünk szëbb hangzásáért. Vasi Szemle, 1998/3.

11. Benkő Loránd: Mikor dőlt el az ë írásának sorsa? Magyar Nyelvőr 87. évf.

12. Imre Samu: Gondolatok a zárt ë ,,rehabilitációjá”-ról. Magyar Nyelv 78. évf.; Hol beszélnek szebben magyarul? Magyar Nyelvőr 87. évf.

13. Lőrincze Lajos: A zárt ë hangról. Édes anyanyelvünk. 3. kiadás, Akadémiai Kiadó, 1980

14. Deme László: Ám mondd! – de írd is? Édes Anyanyelvünk 1985/3.

15. Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete

© 2011-2024 – kiejtes.hu