Támogasson bennünket adója 1%-ával! »

1. Bárczi Füzet. Köznyelvi kiejtésünkért. Wacha Imre, Bolla Kálmán, Fodor Katalin, Szente Imre, Csabai László írásai

.

KÖZNYELVI KIEJTÉSÜNKÉRT

Wacha Imre, Bolla Kálmán, Fodor Katalin

Szente Imre, Csabai László

írásai

Tudományos tanácskozás

Bárczi Géza nyelvész akadémikus (1894–1975)

születésének 110. évfordulója alkalmából

Apáczai Kiadó Budapesti Központja

1085 Budapest (VIII.), Józsëf körút 63.

 2003. novembër 19.

Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány

Budapest, 2004

Bárczi Füzetëk I.

A Bárczi Füzetëk sorozatában

köznyelvi kiejtésünkhöz és nyelvi műveltségünkhöz kapcsolódó alkotásokat közlünk időről időre.

Tervezëtt kiadványaink: forrásművek, elméleti tanulmányok, gyakorlati és oktatási anyagok.

Köszönetët mondunk mindënkinek, aki alapítványunkat bármilyen módon támogatta és támogatja:

a kezelő testület korábbi és jelënlegi tagjainak; a szellemi és anyagi támogatóknak!

Külön köszönjük mindën kis-magyarországi, Kárpát-medëncei és külhoni nyelvész, tanár és diák barátunknak, hogy pályázatukkal, szakmai munkájukkal segítëtték, segítik igényës kiejtésünk ügyét!

A Bárczi Alapítvány kezelő testülete

 © Wacha Imre, Bolla Kálmán, Csabai László, Fodor Katalin, Szente Imre, Wacha Imre, 2004

© Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, 2004

 Az I. Bárczi Füzetët Buvári Márta szërkesztëtte.

Felelelős kiadó: Mészáros András

Az alapítvány jelképe Nagy Éva Ilona munkája.

Készült a Bárczi Alapítványnál.

ISSN 1785-9476

ISBN 963 86560 0 X

Az igényës köznyelvi kiejtésért

Előhang a Bárczi Füzetëkhëz

Immár az idén ősszel lësz ötödik éve, hogy gondoltunk ëgy nagyot, és a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány keretében újfajta nyelvápolásba fogtunk a követkëző céllal: „az igényës magyar köznyelvi kiejtés ápolása és fejlesztése, különös tekintettel a 15. magánhangzó (a „zárt e” = ë hang) mëgőrzése a társalgás, a fëlolvasás és a különféle előadások hangzó nyelvében A magyar helyësírás szabályainak 11. kiadásának (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984) 90. szabálya alapján” [részlet a Bárczi Alapítvány 1999-ben kelt alapító okiratából)]

Látszólag „kiszakítjuk” 15. magánhangzónkat hangzó nyelvünk egészéből. Ebbéli igyekëzetünket keményen mëg is bírálta például Sander Liivak tartui nyelvész barátunk, ëgyúttal a magyar irodalom máris kiváló fordítója (Ungari keele viieteistkümnenda vokaali sônastik = A magyar nyelv tizenötödik magánhangzójának szótára. Keel ja Kirjandus, XLIII. 2000/6. 444-447. o., Tallinn). Pedig fordítva áll a dolog; eddig nyelvművelésünk zárta ki a közép e hangot, legalábbis bëtűjét: az ë-t az olvasmányokból és gyakorlatokból.

Nekünk először vissza këllëtt fogadnunk a zárt ë hangot (vö. Gy. Gömöri Jenő: A magyar helyesírás kitagadottja. Magyar Nemzet, 1949. február 27.; Lőrincze Lajos: ,,A magyar helyesírás kitagadottja”. Nyelv és élet. Művelt Nép Könyvkiadó, 1953!). Két jelölőpályázatunk és kifejezésgyűjtő versënyünk bizonyította (2000-2001-ben), hogy Sepsiszentgyörgytől Komáromig, Kézdivásárhelytől Győrig, Sarkadtól Pápáig, Becsétől és Zëntától Balassagyarmatig, Szigetvártól Tiszacsegéig él a zárt ë, s ami mëgdöbbentő vagy inkább örvendetës: a több évszázados jelöletlenség ellenére szinte töretlen ëgységben. Alapítványunk munkatársainak sikerült mëgalkotniuk az -s köznyelvi mércét (Buvári Márta: Kiejtési útmutató és szótár 15 magánhangzóval. Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, Budapest, 2001). A mérce eltérést, változatot csupán 60 szónál vësz figyelëmbe, ebből is csak néhány gyakoribb: a nëm-nem tagadószó, a nemës-nëmës melléknév és főnév, az amely-amëly névmás, a szërkeszt-szerkeszt ige és szócsaládjaik. (Az első változat az ajánlás.) Kodály énekës műveinek sok évtizedës alkalmazása és a mi kiadványaink bizonyítják, hogy sëmmiféle zökkenőt sëm jelënt a zárt ë jelölése a szöveghasználó számára.

Ugyan mi szükség ilyen „apróságokkal” bajlódni? Mert nyelvünk változik. Természetës az a folyamat, ha nyelvünk szókincse, a nëm alapszókincshëz tartozó szórétegëk többé-kevésbé fokozatosan átalakulnak: életkörülményeink módosulásához kapcsolódva gazdagodnak. Viszont azt ëgyáltalán nëm mondhatjuk kívánatosnak, hogy e gyarapodás az idegën szavak tömegës beözönlésével történjék. Ugyancsak kiszámíthatatlan követkëzményëkkel járna, ha köznyelvi kiejtésünk végérvényësen átalakulna. Több tudományos elemzés tanúskodik a köznyelvi beszélők kiejtésének változásáról (túl laza hangképzés; a magánhangzók torzulása, vagyis a gyëngehangúság [az úgynevezëtt svá-hangok]; a hibás és hiányos hangsúlyozás, hanglejtés; általában a fölgyorsult, hadaró beszéd stb.]. A kiejtési hibákat immár nap mint nap hallják a tanárok, a nyelvészëk, anyanyelvünk igényës használói.

A változásokat mindënképpen romlásnak këll tekintenünk akkor, ha a kiejtés torzulása zavarja a mëgértést. Hosszabb-rövidebb idő alatt helyësírásunk szintén e változássor kárvallottja lëhet. Az elnyomorodó kiejtés akár mëg is szakíthatja a magyar művelődés folyamatosságát, több évszázados fejlődését.

Az okok mindën bizonnyal összetëttek. A nyelv belső folyamatait érzékëlve bizton kijelënthetjük: a magyar embërëk életformájának átalakulása, az átmëneti társadalmi viszonyok veszélyëztetik hagyományos értékeinket. Ezért a magyarság életminőségének javítása elsőrëndű cél, amelynek véghëzvitele nëm nyelvészeti, hanëm szélësebb szakmai és társadalmi tényëzőkre tartozik.

De a nyelv életét, fejlődését szabad és këll is befolyásolnunk. Mivel nëm létëzik hivatalosan elfogadott kiejtési mérce (norma), fontos ennek rögzítése. A szakirodalom földolgozta a helyësejtés egészét (Balogh Lajos, Bolla Kálmán, Buvári Márta, Dëme László, Elekfi László, Fekete László, Ferenczy Géza, Kelemën Józsëf, Wacha Imre és sokan mások). Tëhát nincs akadálya az igényës köznyelvi mérce mëgállapításának. Manapság már műszërëkkel is mérhető a kiejtés. Úgyhogy a mai számítógépes világban az (akár többféle) hangminta kiválasztása sëm okozhat gondot. A mércébe bele këll hogy tartozzék a zárt ë mint ajánlás, mint szëbb és gazdagító változat. Mëgtanulni, gyakorolni mëg csak a lëírt hangot, szót, szövegët lëhet (akár hangzó anyaggal kiegészítve). Tëhát a kétpontos ë kiejtési segédjelre szükségünk van. Alkalmazását në helyësírás-módosításnak fogjuk föl, hanëm a kiejtésgondozás këllékének!

Szërëncsére már nyelvművelőink is tudják, hogy helyësírásunk védelmezése nëm ëlëgendő. Tévedés azt gondolnunk: ëlég őrizni kivont szablyával a helyësírást, olykor bogarászni-csiszolgatni kicsit, a többi mëg halad szépen a maga útján… A helyësbeszéd, szépbeszéd ápolása immár fontos fëladat az anyanyelvápolásban, köszönhetően Péchy Blankának, Dëme Lászlónak, Kerekes Barnabásnak és másoknak.

Sëmmiképpen sëm nyugodhatunk bele az igényszint csökkenésébe. Nëm fogadhatjuk el, hogy az idegënnyelv-tanulás és a szakmai képzés mellett már kevés az idő vagy alkalom anyanyelvünk igényës gyakorlására. Mit is üzen nekünk Kodály Zoltán? Íme:

Ha valaki elhatározza, hogy mëgtanulja a helyës magyar kiejtést, csak idő és szorgalom kérdése. Bizonyos, hogy aki nëm kapta örökségül, kemény munkával këll mëgszërëznie. A mëgtartása nëm kisebb munkát jelënt. Aki erre elszánja magát, këll, hogy ezt a nyelvet mindën másnál jobban szeresse. Hogy inkább szégyëllje a magyar, mint az angol kiejtése hibáit.” (Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának! Rádióadás 1938. szeptembër 18-án. Újabb kiadás: Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának (1938). A zene mindenkié, Zeneműkiadó, 1975)

Javaslatként a követkëző öt szëmpontot, elvet rögzítëm a jövendő kutatás, a nyelvművelés és oktatás számára. I.: A szerves fejlődés és továbbépítkëzés elve alapján – a kutatás szabadságát tisztëletben tartva – a magyar nyelvtudomány eddigi eredményeit në tekintsük nëm létëzőnek. II.: A kiejtés gondozása, védelme nëm azonos a helyësírás védelmével (mégha szoros is a kettő közötti kapcsolat); e térën az eddiginél jóval több erőfeszítésre van szükség. III.: A kiejtésjelölésben használatos jelek között polgárjogot këll hogy nyerjën az ë bëtű (s persze nagybëtűje, az Ë). IV.: A zárt ë nëm nyelvjárási hang, él a beszélt köznyelvi változatokban. (Jelën helyësírásunk történeti okokból nëm jelöli.) Természetësen kiejtésünk egészébe beágyazva këll gondoznunk. V.: A szëbb és gazdagabb kiejtési változat mëgőrzése, tekintélyének helyreállítása ugyan hosszútávú, de lëhetségës fëladat; a siker célirányos, összefogott munkánktól függ.

A mintëgy kétezër-ötszáz, háromezër évre visszanyúló szóbeli és a jóval több mint ezër évre visszamënő (latinbëtűs, korábban pedig rovásjelekkel rótt) írásbeli magyar nyelvi műveltség kötelez bennünket. Engedjük mëg hát magunknak ezt a „fényűzést”, hogy elmélyedjünk anyanyelvünk szép kiejtésének tanulmányozásában és féltő gondozásában. Ugyanis más nép nincs arra hivatva, hogy helyëttünk elvégezze e fëladatot.

Alapítványunk célját ugyan a zárt ë-re gondolva határoztuk mëg, de ez a célkitűzés egész kiejtésünk ápolását magában foglalja. Természetësen elfogadjuk a tudomány legújabb eredményeit is. Így ha a tudomány tényleg arra a fëlismerésre jut, hogy a nyílt e mëgőrzése a fő fëladat, akkor ehhëz igazítjuk a további munkálkodást. S szërény lëhetőségeinket továbbra is fëlajánljuk mindën szakembërnek és érdëklődőnek.

Bicske, 2004. május 22-én

                                                                                                  Mészáros András

 ________________

Mészáros András

Mëgnyitó

A Bárczi Alapítvány kezelő testülete nevében tisztëlettel és nagy szeretettel köszöntöm mindën kedves vendégünket, különösen mëghívott előadóinkat. Ünnepi alkalomból, de munkára gyűltünk össze.

2004. január 9-én lësz 110 éve, hogy mëgszületëtt Bárczi Géza nyelvtörténész és nyelvművelő akadémikus, alapítványunk névadója. 1965. október 22-én a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökeként ő nyitotta mëg a nagy fontosságú egri kiejtési konfërënciát a többi között ezëkkel a szavakkal:

 „Mindën művelt nyelv kialakította a beszédnek, a nyelv hangzásának normáit.” … „Nálunk a XVI. században, amikor a művelődési viszonyok këllőleg mëgértek, magyarnak mondható királyi udvar és hatalom, valamint mindënt összefogó művelődési központ a mohácsi vész után nëm maradt, ezért az ëgységësülés az írott nyelvben indult mëg, és ott is valósult mëg,…”

„…mindënkitől, aki a nyilvánosság előtt szót kér, mëg lëhet kívánni, hogy irodalmi nyelvünkhöz méltó, ëgységësen szabályozott, szép magyar kiejtéssel beszéljën.”

(Helyës kiejtés, szép magyar beszéd. Az egri kiejtési konfërëncia anyaga [1965. októbër 22-23.]. Tankönyvkiadó, 1967. Szërkesztëtte Grétsy László és Szathmári István)

 A kiejtési norma azóta sëm készült el, újabb kiejtési konfërënciát sëm tartottak. Bárczi Géza Kodály Zoltánnal ëgyütt szorgalmazta az úgynevezëtt „zárt ë” hang (középzárt e, közép e) elismerését mint a köznyelvi mérce (norma) részét. Az ő emlékére, az ő méltatlan utódaiként hívtuk össze ezt a mai tanácskozást a kétféle e hang mai esélyeiről.

E tanácskozás gondolatai, hiszëm, segíteni fogják az elméleti tisztázást, s új támpontokat nyújtanak jövőbeli cselekvésünkhöz, a szëbb, igényësebb magyar köznyelvi kiejtés mëgóvásához, fejlesztéséhëz. Követkëzzenek tëhát a nyelvtudomány jelës művelői!

 ________________

Wacha Imre

A helyes kiejtés tanításának gondjai

és a Kazinczy-versenyek tapasztalatai

 Engedtessék meg, hogy az igényes és helyes kiejtéstől szólva egy meghökkentő gondolattal és némileg távolabbról elindulva és a gondokra is kihegyezve fejtsem ki mondandómat.

1. A kiejtés, a helyes kiejtés is csak forma, nem lényege a beszédnek és általában a kommunikációnak, hanem alázatos „szolgáló leánya” az információt, gondolatot, mondandót hordozó „szövegnek”, „közleménynek”. A nyelvnek és a gondolatnak – látható, írott megjelenési formája mellett – hallható és ugyanakkor röpke életű megjelenési formája.

2. Mi a nyelv?

Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című munkájában így vall róla: „A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön elszigetelten megvívnia. [...] S „a nyelv” mindenki számára elsősorban az anyanyelv [...], melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk tartalmát is meghatározza.”

Jeles írónk, Sánta Ferenc, némileg megváltozott formában megismétli Bárczi gondolatait, s hozzáteszi: „[a nyelv] maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal. Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot.” Azzal a gondolatsorral folytatja, hogy a nyelv gyönyörködtet is, ha helyesen használjuk, szabaddá is tesz, mert „ez ad lehetőséget képességeinknek kibontására, s annak gyakorlására is, ami leginkább megkülönbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.” Végül ezt írja: „Ő [a nyelv] általa él valamely nemzet. Magunk magyarok is. [...] ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.” (A nyelvről – iskolásoknak)

Ha egy kicsit továbbgondoljuk Bárczi Géza és Sánta Ferenc gondolatsorát, mondhatjuk: a nyelvben és a nyelv használatában is ott él – bár gyakran elrejtve – a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. A nyelv ugyanis a nyelv használói által és a nyelvhasználatban él.

De lépjünk tovább.

3. Mi a nyelvhasználat?

A gondolatnak, mondandónak – vagy a gondolattalanságnak, a mondandó elrejtésének – a nyelv segítségével való megjelenési formája. És ebben az „életében” – mind írott, mind beszélt (hangzó) változatában és formájában „tükröz”, ábrázol és jellemez is. Hordozza, közvetíti hangzásában is, írott formájában is azt a gondolatot, mondandót, szándékot, melyet általa és vele ki akarunk fejezni.

A gondolat, mondandó megfogalmazási módja, nyelvi formája – stílusa –, hangzásformája által tükrözi és egyúttal jellemzi: a beszélő (író) személyét, személyiségét (jellemét); pillanatnyi lelkiállapotát, annak esetleges változásait; a tárgyhoz és beszédpartneréhez való viszonyát; a beszédhelyzetet és egyúttal azt a szűkebb vagy tágabb közösséget is (családot, munkahelyi együttest, vidéket, nemzetet), amelynek a beszélő vagy író a tagja vagy annak a tájnak a közösségét, ahol él.

4. S most térjünk át a gondokra!

4.1. A nyelvet, nyelvhasználatot – noha a beszéd, a beszélés képessége „bele van írva génjeinkbe” – először mindnyájan „beletanulókként” tanuljuk különféle mintákat eltanulva, ellesve, átvesszük elődeinktől: szüleinktől; azután a szűkebb majd a tágabb környezetünktől. Később azután mi is tanítjuk – jó vagy rossz példát, mintákat (is) adva – a körülöttünk lévőknek, az utánunk következőknek.

Nézzük ezek után – bár eléggé elnagyoltan – az anyanyelv és a nyelvhasználat tanulásának és tanításának különböző köreit, melyek bizony egymást fedik, többnyire segítik is egymást, de példájukkal, gyakorlatukkal bizony sokszor gátolják is a pozitív hatásokat.

4.1.1. Az első kör a szűkebb és tágabb értelemben vett család: a szülők, nagyszülők, testvérek, a közelebbi és távolabbi rokonság, és hozzájuk kapcsolódva a baráti kör, valamint a közvetlen lakóhelyi és a kissé nagyobb táji környezet.

Ebben a körben az eszmélő gyermek tanulja – és egyúttal bizonyos mértékig be is gyakorolja – a beszédet, a beszédmagatartást, a nyelvhasználatot. Az otthonában kapott minták alapján sajátítja el a beszédet, az első beszédhangoktól, szómondatoktól a kevésbé tisztán artikulált szavakon, mondatokon át az értelmes beszédig, itt kapja meg az élettel kapcsolatos legfontosabb ismereteket. A szülő, a rokonság, baráti kör pedig (sok egyéb hasznos ismeret, tudnivaló mellett) tanítja neki anyanyelvét: nyelvhasználatával, beszéd- és magatartásával mintát ad, mércét nyújt számára nemcsak a nyelvi kommunikáció terén, hanem sok egyéb másban is, például életkorához, szűkebb és tágabb családon belüli helyzetéhez is szabva tanítja a gondolkodást, a társadalmi illemet. Identitástudatot is ad neki stb. Ha jó a szülő és a családi környezet, neveli és nem csak növeli a gyermeket.

4.1.2. A második kör az oktatási intézmények köre. Szerepük és hatáskörük kettős. A különböző oktatási intézményekbe bekerülő gyermekek részben egymástól tanulnak beszéd- és magatartáskultúrát (vagy -kulturálatlanságot) a hazulról, a szűkebb és tágabb családból hozott minták alapján, részben az őket oktató (jó, ha nevelő) pedagógusoktól – a tőlük kapott-látott minták és a tananyag, az iskolában tanultak alapján. Fontoljuk meg Babits szavait: „[A stilisztika és a retorika] Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, a szó legtágabb értelmében. [...] Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. [...] Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. Gondolkodás nem képzelhető el beszéd nélkül és megfordítva. [...] »A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat« – mondja egy híres nyelvtudós. Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány. Elválhatatlanok, mint a test és lélek: a gondolat a lélek, a kifejezés a test.” (Irodalmi nevelés)

4.1.2.1. A bölcsőde, de az óvoda is ma már kevés szerepet játszik: megfogyatkozott a bölcsődék és az óvodák száma is, de még jobban az óvodába kerülő gyermekek száma. Részben a születések, a gyermekek számának csökkenése, részben gazdasági okok miatt, részben pedig azért, mert sok fiatal édesanya a gyesnek és a gyednek köszönhetően három-négy éves koráig otthon neveli gyermekét.

Mindazonáltal érdemes elgondolkoznunk azon, amit jó néhány évtizeddel korábban Déry Tibor írt egy amerikai bölcsődének beszédnevelő és a családnak embernevelő és a „világba beletanító” szerepéről: „Még rossz családi körülmények között is egészségesebben fejlődnek a csecse­mő érzékszervei, beszédképessége, értelme, sokszorosabban több élménye van, könnyebben is­merkedik össze a világgal, mint azokban a bölcsődékben, ahol jó, ha tíz gyermekre egy anyahelyettes – gondozónő jut, bármily lelkiismeretesen végezze is ez munkáját. Hogy tudna például se­gítségére lenni a kétéves gyermeknek oknyomozó munkájában, megfelelni a »miért«-ek özönére, amikor már másik kilenc gyerek várja, hogy kicserélje nedve pelenkáit? Kérdéseire nem kapván választ, a gyermek hamarosan elnémul, s a maga kezdetleges módján magyarázza a világot, egy elferdült, irreális képet épít fel magában a valóságról.”

Hasonló gond merülhet fel az óvodában, nagyon sokszor az iskolában is, hiszen egyre nő a tananyag, egyre kevesebb idő jut a nevelésre, a növekvő gyermek, a saját gondjaival küszködő kamasz világnézeti, világszemléleti kérdéseinek megválaszolására. Még egyetemi hallgató tanít­ványaim is panaszkodtak, hogy az egyetemeken nincs idő a beszélgetésekre. Egyetemi oktató és egyetemi hallgató csak az előadásokon, szemináriumokon találkozik, ezeken az alkalmakon csak a tananyaggal kapcsolatos kérdésekről esik szó. Nincs mód, lehetőség bizalmasabb beszélgetésekre, emberi találkozásokra. A kredit-rendszer következtében még állandó csoportok sem alakulhatnak ki, vagy csak nagyon ritkán. Ezért sokszor az egyetemi hallgatók egymással sem nagyon tudnak olyan baráti kapcsolatokat kialakítani, amelyekben akár a tananyagot, akár más gondjaikat megbeszélhetnék.

4.1.2.2. Az általános és a középiskola – szülőként, nagyszülőként és pedagógus gyermekeim szüleiként is mondhatom – egyre inkább oktatási intézménnyé válik; egyre inkább háttérbe szorul a nevelés, és ha amerikai mintákat követünk, az iskolai oktatásból lassan el is tűnik a nevelés. Nem szólva arról, hogy ma már lassan több joga lesz a diáknak, mint a pedagógusnak. Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a diáknak – főleg az egyetemi hallgatónak – kötelessége is lenne. Nem szólva arról – pedagógusi körökből tudom, s aki újságot olvas tisztában van ezzel –, hogy különböző formákban – szinte világviszonylatban – a korszerűsítés jelszavával folyik a hagyományos oktatási és nevelési rendszernek a szétverése. Pedig nyugati ismerőseim szerint Angliában pedagógusi körökben arról beszélnek, hogy azt az oktatási-nevelési rendszert kellene átvenni, ami korábban nálunk volt. Tegyük hozzá: a pedagógusi pálya nem kellő megbecsülése és túlterheltsége miatt Anglia már pedagógusi „behozatalra” szorul.

Hozzájárul mindehhez, hogy miközben egyes szaktárgyakból megnövekednek a követelmények, másokból – a humán tárgyak egy részére és az anyanyelvi képzésre gondolok elsősorban – az új ismeretek nagyon megkésve jutnak be a tananyagba, ha egyáltalán bekerülnek.

4.1.2.3. A felsőfokú oktatásban (egyetemeken, főiskolákon) elsősorban szakmai képzés folyik. Az oktatás „támogatása” következtében (fejkvóta) és a felsőfokú tanintézetek kapuinak kitárása, az oktatógárda megnyirbálása következtében egyre inkább csökkenő színvonallal és követelményekkel. Nagyon sok esetben (felsőfokú tanintézmények oktatójaként mondom) a hallgatók jelentős részének célja – főleg a levelező szakokon – nem az ismeretek, a tudás bővítése, hanem a „papír” megszerzése, azzal a felkiáltással: „befizettem a tandíjat, tehát jár a diploma”, „ha nem kapom meg a diplomát, elvesztem az állásomat”, „munka mellett nincs időm tanulni is”.

4.1.2.4. Külön gondot jelent ezen belül a pedagógusképzés, amelyben a leíró jellegű isme­retek mellett még nyelvszakokon sem kap elég teret az anyanyelvi ismeretek gyakorlása. Az idő szűkössége és a technikai felszereltség hiányosságai miatt nem kap, nem kaphat elég súlyt a kommunikáció szakokon sem az anyanyelvhasználat, főleg az interpretatív és a spontán beszéd gyakorlása, beleértve ebben a műfaji ismereteknek, a szerkesztéstannak, a fogalmazástechnikának – stíluseszközöknek – és a hangoztatásnak (beszédtechnikának) a gyakorlását. S különösen kevés teret kapnak a tananyagban, pontosabban nagyon megkésve jutnak be oda a kutatások újabb eredményei.

Természetesen vannak szívvidámító kivételek is. Vannak kiválóan tanuló diákok, akik középiskolában kemény követelményrendszerű országos versenyek győztesei, olyan egyetemi, főiskolai hallgatók, akik már „diákként” is tudományos kutatásban vesznek részt, szakcikkeket adnak közre. Ők azonban a kevés számú kivétel.

S ha az iskolai oktatás csupa jó mintát ad(na) is, ellenpontozza, gyakran lerontja ezt az utca, a közélet és bizonyos elektronikus médiumok mintája.

5. Az utca és a közélet „mintáiról”, etikai, erkölcsi és beszédmagatartásáról nem szólva – nagyon messze vezetne a magatartásban, a szövegben és hangzásban egyaránt megfigyelhető általános eldurvulás elemzése – pár szóval érintsük az elektronikus médiumokból felénk áradó beszédet. (Erről – mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi rádiók beszédéről, stílusáról – többször is olvashattunk kritikát a Magyar Nemzetben Hanthy Kinga tollából.)

5.1. Szokás szidni a közszolgálati vagy közszolgálati jellegű rádiók és televíziók nyelvhasználatát, kiejtését (Kossuth, Petőfi, Bartók adó, MTV, m2, Duna tévé, Hír tévé, PAX, Spektrum, NatGeo). Hadd állítsam: üde színfoltok és követendő jó minták – még hibáikkal együtt is – a kereskedelmi adókból elhangzó beszédhez viszonyítva. Persze a műfaji kötöttségek és a megszólalók (hivatásos beszélők, külső szakértők, különböző műveltségű riportalanyok) beszédképessége következtében még ezeknél is rétegezett a nyelvhasználat szövegben is, hangzásban is. Ráadásul ez utóbbiak is gyakran kénytelenek engedményt tenni igényességük rovására a közönség megnyerésére a kereskedelmi adókkal folytatott „harc” miatt.

5.1.1. A hivatásos rádiósok és tévések közül a közszolgálati adóknál a bemondók, hírolvasók beszéde – olykor még a kereskedelmi adók többségénél is – szinte mintaértékű. A műsorvezetők is jó mintát adnak az igényes beszédre. A riporterek, riporter-műsorvezetők többségének beszéde (többnyire spontán élőszó, gyakran vágással „gyógykozmetikázva”) szintén elfogadható, kevés kivételtől eltekintve szinte mintaértékű. Kevésbé az a kereskedelmi adóknál, nem annyira a tévé-, mint inkább a rádióadóknál.

5.1.2. A nyilatkozók, szakértők beszéde többnyire példaértékű, szaktudásuk általában együtt jár nyelvi igényességükkel is. Persze akad nagyon vitatható megnyilatkozás is, még ha rövidítésekkel, a nyögések, hibák kivágásával „szépítve” van is a beszéd. Hogy milyen a meghívott szakértők beszéde, az sokban függ a beszédhelyzettől, a megnyilatkozók fogalmazási készségétől, anyanyelvi műveltségétől, szaktudásától. A tartalmában, nyelvi és hangzásformájában példamutatótól a „flott” semmitmondáson át a teljes üresjáratig olykor a már érthetetlen hadaró kiejtésig széles a skála.

5.1.3. A „gyalog” riportalanyok, az interaktív műsorokban betelefonálók beszéde – szövegformában is, hangzásában is „olyan, amilyen”. Tükrözi a beszélő gondolati összeszedettségét, személyiségét, műveltségi – olykor műveletlenségi – fokát. Hála a rádiók, tévék szerkesztőinek, viszonylag ritkán kerül adásba „beszédképtelen” megszólalók beszéde.

5.1.4. Baj van azonban – főleg a tévékben – a tudománynépszerűsítő filmek, tévéadások „alámondásával”. Sokszor még a hivatásos beszélőknek sincs fogalmuk arról, mit is olvasnak fel: szövegmondásuk egysíkú, unalmas, tele van értelemtorzító hangsúlyozással, rossz dallamvezetésű mondatokkal. Hangzásbeli sztereotípiákkal. Érezhető, hallható, hogy nem tanulmányozták át a megszólaltatandó szöveget: blattolnak, hangsúlyozási, hanglejtési kliséket alkalmaznak. Szerencsére a látvány, a film képanyaga sok mindent „eltakar” és a helyére tesz.

5.2. Sokkal nagyobb a gond a kereskedelmi adóknál, elsősorban a kereskedelmi rádióknál.

5.2.1. Bár a hírolvasók beszéde többnyire elfogadható, mégis meg kell említenünk beszédüknek egy, nem éppen szimpatikus tulajdonságát. Tempójuk túlságosan, olykor a pontos artikulációt is károsítóan gyors, inkább csak tempója van, semmint lendülete és ritmusa, dallamvezetése többnyire egysíkú, emelt fekvésben monoton „zsinórbeszéd”. Mert állítólag ez a „modern”. Nem hallunk igazi, értető szövegmondást. Ez azért káros, mert a hallgatót is gyors, dallamtalan beszédre ösztönzi.

5.2.2. A tartalmas és igényes beszéd szempontjából gyakran erősen negatív minta a műsorvezetők beszéde. A kereskedelmi televíziók adásaiban főleg az ifjúságnak szánt műsorok szereplőinek „ál-fiatalos” beszéde. A könnyűzenei témákban a műsorvezetők nagy jártasságot árulnak el, csak éppen a nem magyar zeneszerzők és együttesek, énekesek nevét mondják túlzottan „tökéletesen” idegenes kiejtéssel, többnyire már „hipertökéletes” és ezért érthetetlen angolsággal. Műsorvezetői „csevegésük” is gyakran csak fecsegés: teljesen magánjellegű témákról is „társalognak”. Nincs igazi mondandójuk. A „konferáló szövegek” tempója is túlságosan fel van pergetve, beszéddallamuk is gyakran idegenszerű; állítólag ez a korszerű. Nehéz elfogadtatni, hogy a nyugati (francia, olasz, spanyol) adók gyors ritmusú beszéde nyelvük jellegéből adódik: több szóval kell kimondaniuk azt, amit a magyar, ragozó nyelv lévén, egyetlennel is ki tud fejezni.

5.2.3. Náluk sokkal problematikusabb a kereskedelmi rádiók bizonyos állandó és felkapott, sztárolt szereplőinek a beszéde. Némelyiküknek „szövegelése” – kissé megváltoztatva József Attila szavait – „kecstelenül oktalan, sőt ostoba fecsegés”. Témáik, stílusuk gyakran triviális, sőt gusztustalan, otromba. Szövegformájában is, hangzásában is. Mivel a kereskedelmi adók – éppen zenei anyaguk miatt – a leghallgatottabb rádiók közé tartoznak (távolsági autóbuszokon, taxikban, magánautókban, üzletekben mindenütt a kereskedelmi csatornák zenéjét lehet hallani), mind a helyes magyar beszédre, mind a megfogalmazás és gondolkodás módjára, sőt nem egyszer az erkölcsi magatartásra is – állítom – rossz, romboló mintát adnak. Mintha némely kereskedelmi adó műsorvezetője a vélemények, nézetek kimondásának szabadságát, a szólásszabadságot összetévesztené a nyelvhasználat szabadosságával. A szólásszabadság ürügyével megengedi magának a megnyilatkozásbeli alpáriságot.

5.2.4. Az úgynevezett interaktív műsorok egy részében a betelefonáló rádióhallgatók részben jókívánságukat fejezik ki, részben zeneszámokat kérnek. E műsoroknak tematikus részében a megszólalók gyakran saját gondjaikat mondják el, ezekhez kérnek tanácsokat. Máskor közérdekű témákat próbálnak megbeszélni. Megnyilatkozásaik, beszédük olyan, amilyen személyiségüket, kulturális színvonalukat, igényszintjüket tükrözi. Spontán élőszóval megnyilatkozók ők, a spontán élőszóra jellemző, olykor ijesztő szövegalkotási pontatlanságokkal. Nagyobb baj, hogy ezeket a tematikus beszélgetéseket vezető-irányító, rendszerint fiatal „műsorvezetők”, az adott rádió munkatársai is többnyire rendkívül felkészületlenek. Nincs – életkoruk miatt sem lehet – valódi tapasztalatuk a felvetett vagy adott témával kapcsolatban, olykor még igazi mondandójuk sincs. (Például az egyik kereskedelmi rádiónak egyik egyébként igényes, jó beszédkészségű és kommunikatív képességű fiatal, nőtlen, gyermektelen, szülőszobát nem látott munkatársa beszélgetett a hallgatókkal a párválasztásról és az apás szülésről). Ennél nagyobb baj: nem áll mögöttük olyan szakértő sem, aki segítségére siethetne a műsorvezetőnek, és valódi tanácsokat adhatna a betelefonáló és tájékozatlan, gyakran segítséget kérő hallgatóknak. Ennek hiányában a beszélgetés nem több a problémák meghallgatásánál, és – mellébeszélésnél. Lényeglátó, összeszedett gondolkodásra nem nevel mintájával. A közszolgálati adók interaktív műsorainak többségében a műsorvezető-szerkesztőn kívül olykor két szakértő is segítségére siet a betelefonáló hallgatóknak.

6. A kereskedelmi rádióknak és tévéknek nyelvi magatartása rendkívül fontos (lenne) az általános műveltség és a beszédkultúra fejlesztése szempontjából, ha ezek a rádiók, tévék szolgálni és nem csak kiszolgálni akarnák célzott hallgatóikat. A kereskedelmi rádióadók adásait rendkívül sokan hallgatják, noha az ilyen adók többsége célzott hallgatósághoz: korosztályokhoz és rétegközönséghez szól. Mivel „a rádiónak”, minden rádiónak és minden tömegtájékoztató orgánumnak nagy a hitele és tekintélye, az átlagos műveltségű hallgatók e rádiók nyelvi magatartását tekintik, vagy legalábbis fogadják el beszédmintának.

De még ha nem fogadnák is el – a rádiók iránt kétségtelenül meglévő tekintélyt legyőzve – a kereskedelmi csatornákból állandóan hallott beszéd mondandójával, tematikájával együtt (gon­doljunk csak a reklámhatásra) észrevétlenül „belesulykolódik” nyelvi tudatukba. Hiszen a zeneszámok, zenei blokkok között megszólaló beszéd tartalmával, hangzásformájával akkor is hat, ha nem figyelünk rájuk. (A gyerekek mennyire tudják a reklámszövegeket!)

A kereskedelmi rádióadók interaktív műsoraiban – ha figyeljük a műsorokat, azt tapasztaljuk – többnyire azok a hallgatók, nézők szólalnak meg, s ők az igazi közönség, akik gondjaikkal, kérdéseikkel nem tudnak vagy röstellnek máshoz fordulni. A magukra maradtak, a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” emberek, fiatalok. (Ezért volt fontos annak idején Csiszár Jenő műsora, az „Apukám világa”, mert ezeket a hallgatókat szólította meg, az ő gondjaiknak adott megnyilatkozási lehetőséget. S mit kaptak ott, és mit kapnak itt válaszul, egyben mintául? Felszínes beszélgetést, félválaszokat (kevés a társalgásra fordítható idő), legtöbbször megértést sugalló mondatokat, ezt is gyakran nyelvileg, tehát logikailag is rendezetlen formában.

Érdemes elgondolkozni azon, amit Umberto Eco mond a televízióról. Érvényes az a rádióra is: „Egy időben mindenki trágárul beszélt, iskolában, munkahelyen, ágyban. Később nyilvános helyen már vigyázni kellett, ezért aztán az őstévé [...] illedelmesen beszélt. A független televíziók viszont azt akarják, hogy a közönség magára ismerjen, és azt mondja: »Ezek mi vagyunk.« Így aztán a komikus színész vagy a műsorvezető – miközben egy nő ülepét bámulva adja fel a rejtvényt – trágár szavakkal és célzásokkal halmoz el bennünket. A felnőttek otthonosan érzik magukat, a képernyő végre olyan, mint az élet. A gyerekek meg tudomásul veszik, hogy nyilvános helyen így kell viselkedni; így is képzelték.” (Umberto Eco: Az új középkor. Európa Könyvkiadó, Bp. 2002. 83–4.)

7. Sajnos az utcákon, némely rádióadásban, tévécsatornán hallható igénytelen beszédet alig-alig tudja ellensúlyozni az iskolai anyanyelvi oktatás és a Péchy Blanka alapította Kazinczy-díj meg a belőle kinövő mozgalmak, pedig ez utóbbiak többsége éppen az iskolai anyanyelvoktatás erősítését célozza.

A Kazinczy-díj Alapítvány jóvoltából most már három „generáció” tagjai vehetnek részt az országos Kazinczy-versenyeken, a példamutató beszéd versenyein. 1966 óta a középiskolai diákok, 1968 óta a pedagógusjelöltek, az 1970-es évek második fele óta az általános iskolások (előbb csak megyei szintű versenyeken, 1999 óta országos döntőkön is).

A Kazinczy-versenyek mozgalmának és a belőle (is) kinövő és a mintájára megszaporodó anyanyelvi versenyeknek és mozgalmaknak rendkívül fontos szerepük van – határainkon túl is – a beszéd és a kiejtés művelésében. Így az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenynek, a Beszélni nehéz! körök mozgalomnak, a Kazinczy-táboroknak, az Anyanyelvápolók Szövetsége anyanyelvi táborainak, a különböző retorikai versenyeknek (például a Kossuth-szónokversenynek, a Lőrincze Lajos-nyelvhasználati versenyeknek, a Verseghy-napoknak, határainkon túl Erdélyben az Aranka György-versenyeknek, Szlovákiában a kassai Kazinczy-napoknak, a Vajdaságban az adai Szarvas Gábor-napoknak stb. Ezek a versenyek és mozgalmak egyrészről mind-mind a helyes nyelvhasználatra nevelték a versenyzőket és a mozgalom résztvevőit, másrészről tudatosították bennük a helyes, példamutató nyelvhasználat fontosságát.

Ugyanakkor azonban a Kazinczy-versenyek, az Édes anyanyelvünk versenyek és a többi hasonló jellegű mozgalom és verseny országos felmérésnek is tekinthető a „betanuló nemzedék” három generációjának kiejtési és a beszédállapotáról, magatartás-kultúrájáról. Az országos döntőkbe azonban csak a legjobbak jutottak el. Hogy az alatt mi van, azt szülőként, pedagógusként, utcai közlekedőként tapasztaljuk.

Természetesen ezeken a versenyeken nem volt egyívű a fejlődés, a javulás.

Az Édes anyanyelvünk versenyek első napján írásos feladatlap kitöltésével nyelvhasználati kérdésekre kell válaszolniuk a versenyzőknek. A második napon meghatározott műfajban és meghatározott közönség számára (vázlat alapján) élőszóban kell elmondaniuk gondolataikat egy-egy megadott témáról. Korábban bizony számos versenyző nem tudta gondolattal és szóval meg- és kitölteni a rendelkezésére álló időt, három percet. Olykor a felét sem. Ma már kerek jól megfogalmazott „kiselőadásokat” tart a versenyzők többsége. De gyakran ma sem megfelelő a beszéd hangzásformája: a versenyzők jelentős hányada hadaró, kapkodó tempóban, ritmusban, elkent, tisztátalan hangképzéssel szól. Eltűnt beszédükből az az „artikulációs ritmus” mely korábban a magyar beszédre oly jellemző volt, és visszaszorultak a magyar nyelv hangzását oly kellemessé tevő – a regionális köznyelvekre – jellemző, enyhén nyelvjárásias ízek is. Mintha ezeket, köztük a nyílt e és a zárt ë hangot csak az országhatáron túlról, Erdélyből és a Vajdaságból érkező versenyzők mernék használni. (Ők is többször megkérdezték: nem baj-e, ha nyelvjárásias íze van beszédüknek.) Noha e két hang és a regionális köznyelv hiányát évről évre szóvá tesszük, a mintegy 120 hazai versenyző beszédéből szinte eltűnt ez a két hang is, mely az ország területének nagyobb részén él a spontán beszédben.

Némileg egyenletesebb fejlődést tapasztalhattunk a Kazinczy-versenyeken, a többi kiejtési versenyeken, valamint a vers- és prózamondó versenyeken. Ezeken – a kiejtési versenyek többségén – a résztvevőknek általában egy általuk hozott „szabadon választott” szöveget és egy „kötelező” szöveget kell értő/értető módon megszólaltatniuk. Ez utóbbit 20-30 perces felkészülés után. Az első években a tiszta hangképzés jelentette a legnagyobb gondot. Később a mondatfonetikai eszközök használatára kellett nagyobb mértékben ügyelni. Mára már eljutottak a versenyzők a szövegegész értő/értető és a műfajnak is megfelelő megszólaltatásáig. Legfeljebb a „hangvétel” jelent vissza-visszatérő gondot. Persze ezeken a versenyeken is voltak „hullámvölgyek”: visszatérő hibák. Ma már egyre kevesebb az értelemtorzító, hangsúlyozási és hanglejtési forma. A hangképzést, a szűkebb értelemben vett kiejtést azonban még mindig jellemzi az ejtésváltozatok „elszürkülése”. Ezeken a versenyeken is ritkán halljuk a nyílt e és a zárt ë hangot, az enyhén regionális ízt, noha minden versenyen szó esett hiányáról. Csak egy-két Délnyugat-Dunántúlról vagy Kelet-Magyarországról származó versenyzőnél. Ezeken a versenyeken is azt tapasztaljuk, hogy főleg az erdélyi és vajdasági versenyzők őrzik nyelvi színeiket mind beszédüknek hangállományában, mind dallamvilágában.

Éppen felmérés jellegükkel és a versenyen „kibukkanó” gondokkal, problematikus megoldásokkal ezek a versenyek és mozgalmak minden évben „feladták a leckét” mind a tudományos kutatásnak, mind az iskolai oktatásnak. Azokat a gondokat, kérdéseket, melyek ezeken a versenyeken (és tegyük hozzá a közélet fórumain) felbukkantak, az iskola és a közélet gyakorlata számára meg kellett válaszolnia a tudományos kutatásnak, és az alkalmazott tudománynak.

Többnyire meg is válaszolta, és a „válaszok” valamilyen közlemény formájában meg is jelentek.

Az egri kiejtési konferencia határozatai között szerepelt, hogy mielőbb el kellene készíteni a „magyar kiejtési kézikönyv”-et. Noha ez a munka teljes egészében még mindmáig nem készült el, számos „előtanulmánya” már napvilágot látott. Megjelent a hangképzésről1, a szűkebb értelemben vett kiejtésről2, a hangkapcsolódási szabályokról3, a mondatfonetikai eszközök használatáról4 szóló tanulmánykötet, és számos kisebb-nagyobb „apró” cikk, tanulmány a szakmai folyóiratokban és egyéb kiadványokban. Részben készült el a szövegfonetikával foglalkozó rész, de ennek „előmunkálataiként” több cikk, tanulmány is megjelent. A szomorú az, hogy ennek ellenére az „új” ismeretek alig-alig mentek át az oktatási „köztudatba”, alig-alig kerültek be tankönyvekbe.

Egyetlen példát hadd hozzak:

Amit Elekfi Lászlóval 2003-ban közreadott könyvünkben, Az értelmes beszéd hangzása címűben a mondatfonetikai eszközök használatáról megírtunk, az részben kutatási eredményeket közlő publikációk, részben a Kazinczy-versenyekről szóló beszámolók formájában tudományos szakfolyóiratokban, oktatási segédkönyvekben, nyelvművelő és egyéb kiadványokban az elmúlt harminc évben már mind megjelent nyomtatásban.5

Anyaguk mégis alig-alig került át a „közoktatásba”, a tankönyvekbe, sőt a szakemberképzésbe, például az előadóművész- és színészképzésbe, s főleg nem a hivatásos beszélők beszédtudatába. Egy kiválóan és tudatosan beszélő, anyanyelvileg is nagyon művelt rádiós kolléga említette a minap, hogy kezébe véve most megjelent a könyvünket azonnal a beszédritmus fejezetet kezdte el olvasni, mert az itt tárgyalt kérdésekről mindmáig még csak nem is hallott. Bizony nemcsak tanároknak, hanem hivatásos beszélőknek és az őket képző beszédtanároknak a tudatában is élnek olyan, a 20. század elejéről származó kiejtési babonák, hogy ‘minden szó első szótagját hangsúlyoznunk kell’, hogy ‘a magyar mondat hanglejtése az elejétől a végéig ereszkedő dallammenetű’ (ez él a neki ellentmondó ‘vesszőnél megállunk, felvisszük a hangot, pontnál megállunk, leeresztjük a hangot’ kiejtési babona ellenére is). Ugyanígy ‘a jelző mindig hangsúlyos’ tévtan is, és az a téves gondolat is, hogy ‘a hangsúlyozás az értelem, a hanglejtés az érzelem eszköze’. Mint ahogy szinte kiirthatatlanul tovább él a -va/-ve határozói igenév és a létige használatának helytelenítése is, noha régen tudjuk ősi eredetét. De még nyelvész körökben is talál­kozunk olyan nézettel, hogy a -va/-ve és a létige használatát a hivatásos nyelvművelők helytelenítik. Bizony szinte kiirthatatlan az a felfogás is (sokszor a kabarék hatására), hogy a nyelvjárás és a nyelvjárási ízű kiejtés az igényes beszédben kerülendő. Ennek egyik „eredménye” hogy a kiejtésben egyre inkább háttérbe szorul a nyílt e és a zárt ë hang megkülönböztető ejtése.

Bizony az általános iskolákban az alsóbb osztályokban az olvasás, felolvasás tanításakor – nagyobb figyelmet lehetne fordítani a szűkebb és tágabb értelemben vett kiejtésre (az előbbiben a például a tájnyelvi ejtés értékeinek megóvására), a felsőbb osztályokban, középiskolákban ezen kívül az értő/értető szövegmondás, a helyhez, alkalomhoz, beszédpartnerekhez illő kommunikáció tudatosítására – de nemcsak a magyarórákon a feleléskor, a szemléltető bemutatáskor, a versmondáskor.

Nem sorakoztatom tovább a példákat és a lehetőségeket.

8. Helyette a tennivalókról szólok néhány szót, most már kissé a kiejtésre, az igényes beszédre összpontosítva, de ismételten hangsúlyozva, hogy a kiejtés „csak” a megjelenési forma kérdése.

Segítségül Illyés Gyulát hívom. Ő a következőket írja: „a jó magyar beszéd és írás tanítását a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni” (Magyar beszéd – elemistáknak. A kiemelések tőlem. W. I.). Illyés szava többfelé vág.

8.1. Így – az alapoknál kezdve – a beszéd formájára, a hangzásában érthető, tiszta beszéd fontos szerepére.

Ugyanis egyre terjed a hadaró, kapkodó elnagyolt, tisztátalanul artikulált beszéd. Ebben azonban nem csak a felgyorsult élettempó következtében felgyorsult beszédiram a ludas. A gyors beszéd is érthető, ha a beszélő tisztán artikulálja, jó ritmusban mondja ki a hangokat, szavakat, mondatokat, ha helyes hangsúlyozással, hanglejtéssel szólaltatja meg a szöveget. (Rátonyi Róbert gyors beszédét mindenki értette). A „gyors”, a „hebre” beszéd kiváltója, a fegyelmezetlen, kapkodó gondolkodás, és a partner figyelembe nem vétele. (Az okokat, következményeket tessék továbbgondolni! Esetleg tessék azt is meggondolni: van-e időnk, türelmünk meghallgatni egy­mást a családon belül is és a családon kívül is. Pedig ez is fontos lenne, hiszen mint Pilinszky mondja: „a beszéd csenddel kezdődik. Hallgatással, meghallgatással.” Ezen túlmutatva: van-e időnk (energiánk) akár a családon belül is arra, hogy még a tiszta kiejtésre is ráneveljük a beszélni tanuló emberpalántát, még ha a kezdetben ügyetlen (de bájos) szavakból ki tudjuk következtetni, mit is akart mondani a beszélni tanuló gyermek?

Az artikulációjában is tiszta beszéd műveltség és identitástudat és igényszint kérdése is. Erről nem szólok, gondolom a zárt e szerepével és más „nyelvjárási” hangok szerepével kapcsolatban ma még esik szó róla.

8. 2. Az értelmes/értető beszéd tekintetében – ennek művelése a fő célja például a Kazinczy-versenyeknek – sok a tennivaló a reproduktív-interpretatív beszédben, azaz más által írt gondolatok megszólaltatásában. Bizony fontos volna, hogy tanítványainkat (ifjakat és felnőtteket egyaránt) megtanítsuk a szövegnek több szempontú (tartalmi, szerkezeti, nyelvi) elemzésére, a szövegben-mondandóban való gondolkodásra: mi a szöveg mondandója, milyen „útvonalon” fejti ki gondolatait, mondandóját a szerző, milyen a szöveg szerkezete, a belső egységrészeken belül mint kapcsolódnak a szövegmondatok, mi bennük az újságoló rész, mik az úgynevezett szövegkohéziós eszközök, milyenek a mondatszerkezeti viszonyok stb. S hogy milyen mondat- és szövegfonetikai eszközöket kell-lehet felhasználni az értő/értető és egyben igényes tolmácsoláshoz.

8. 3. Ugyancsak az értelmes/értető beszéd kérdéseinél maradva, de most már a spontán beszédre és a saját magunk által írt szövegre gondolva, már az iskolában is, a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás munkatársainak pedig kiváltképpen tanítani kellene: miben azonos és miben különbözik (például mondat és szöveg szerkesztésében) az olvasónak, illetve a hallgatónak szánt szöveg, s mik a követelményei ez utóbbi megszólaltatásának.

8. 4. Folytathatnám.

Helyette azonban – összefoglalásul és továbbgondolásul is – hadd idézzem ismét Illyés Gyulát (némileg módosítva): „Jól beszélni és írni magyarul (hozzáteszem: minden anyanyelven) ez … igazándiból: jellemkérdés.”

Jegyzetek:

1 Molnár József: Magyar beszédhangok atlasza (Tankönyvkiadó, több kiadás) és Bolla Kálmán: Magyar hangalbum (MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.,1980)

2 Elekfi Lászó: Magyar ragozási szótár – Dictionary of hungarien inflections (MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., 1994). Ugyancsak Elekfi László munkája A magyar nyelv értelmező szótárá-nak hét kötetében az egyes szavak alapalakjánál kiejtés jelölése. Ld. még: Fekete László Kiejtési szótára és a Bárczi Alapítvány kiejtési szótárainak adatait!

3 Elekfi László: A magyar hangkapcsolódások fonetikai és fonológiai szabályai (MTA Nyelvtudományí Intézet. Bp., 1992.)

4 Elekfi László–Wacha Imre: Az értelmes beszéd hangzása – Mondatfonetika kitekintéssel a szövegfonetikára (Szemimpex Kiadó, Bp., 2003.)

5 Részletesen szólt erről Deme László több helyütt is a nyelvművelő mozgalmak és a kiejtési versenyek hozadékát tárgyaló cik­keiben. Magam is írtam erről részletes, bibliográfiát is tartalmazó cikkekben. Sok tapasztalatot közöltek az Egyetemi Fonetikai Füzetek és a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium kiadványai, például A Kazinczy-versenyek története (Győr, 1978); A Kazinczy-versenyek huszonöt éve (Győr, 1991); „Mondd és én hallom…” (Győr, 2000).

________________

Bolla Kálmán

A zárt és nyílt <e> problematikája

tágabb összefüggésekben vizsgálva

 0. Célkitűzés

Mondandómat tartalmilag hét, látszólag egymástól távol eső, de a címben jelzett probléma megítéléséhez mindenképpen figyelembe veendő kérdéskörre bontottam. Ezekben részben elméleti ismeretekkel foglalkozom, részben módszertani kérdéseket vetek fel, részben tényanyagot közlök. A célom az volt, hogy egyrészt rávilágítsak a zárt és a nyílt <e> vizsgálatának általam képviselt és részben általam kidolgozott szakmai logikájára, összefüggéseire, másrészt felvillantsak néhány gondolatot elméleti vonatkozásban, bemutassam a téma kísérleti-fonetikai kutatásában elért eredményeimet, és végül vitára ingerlő megállapításokat tegyek arról, hogy merre tart a magyar helyesbeszéd. Jóslásokba nem bocsátkozom, de a dolgok természetes logikájából fakadó prognózissal megpróbálkozom.

 I. Bevezető gondolatok az <e> hangok nyelvi státuszának a megítéléséhez

Ahhoz, hogy egyáltalán valamiféle véleményt nyilváníthassunk e szóban forgó kérdéskört illetően, több alapvető nyelvészeti, nyelvelméleti, felfogásbeli problémát kell tisztáznunk. Ezek mindegyikében vagy erősen megoszlanak a nyelvészek vélekedései, vagy egyszerűen, megkerülik, nem létezőnek tekintik őket. Témánkhoz közülük a legszorosabban a nyelvi norma – kiejtési sztenderd problémaköre tartozik. De ebben sem alakítható ki reális álláspont, ha előzetesen nem tisztáztuk a nyelv és beszéd, a nyelv és nyelvhasználati formák: fonikus (azaz hangzó) forma, vagyis beszéd és grafikus (azaz írott) forma, írás lényegét, egymáshoz való viszonyukat általában, elméleti szinten; és a nyelvi kategóriák, nyelvhasználati formák változatosságát érintő kérdéseket: mint például nemzeti nyelv, köznyelv, irodalmi nyelv, regionális nyelv, nyelvjárás, rétegnyelvek bonyolult s nehezen megválaszolható kérdéseit. Állásfoglalásunk attól is függ, hogy világosan látjuk-e egyrészről a nyelvi hang, fonéma, másrészről a beszédhang, vagyis a közösségi nyelvhasználat szintjén általánosított hangtípus, továbbá a beszélő hangja, vagyis tipikus individuális sajátságokat is hordozó hang, s végül a konkrét, egyedi hangrealizációk közötti különbségeket, vizsgálati szinteket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk-e az érzékszerveinkkel szubjektíve felfogott egyedi hangjelenségek többszintű, más-más aspektusból történő értelmezésére, azaz nyelvi, nyelvészeti szempontból való általánosításokra, a konkréttól eljutni az absztrakt entitáshoz. Vajon elmondhatjuk-e hogy mindazok, akik ma megfellebbezhetetlen véleményt mondanak az <e> hangok nyelvi felhasználását, szerepét, funkcióját illetően, ismerik-e például a helyesbeszéd és szépbeszéd (ortoépia és ortofonia) szakkifejezések lényegi eltéréseit.

A most tárgyalt kérdéskörben a vélemények aszerint is megoszlanak, hogy ki milyen módszerrel, metodológiai alapállásból vizsgálódik. Nem szólva a nyilvánvalóan tudománytalan, laikus és dilettáns megnyilatkozásokról, két egymással szembenálló irányzatot említek. Az egyikre az jellemző, hogy a tényekből, a beszédben megnyilvánuló, kifejeződő, nyelvileg hiteles, mindenkor ellenőrizhető, bizonyítható adatokból kiindulva vizsgálódik, építkezik, jut el nem megfellebbezhetetlen következtetésekre, tesz valószínűsíthetőnek vélelmezett megállapításokat. A másik kívülről bevitt rendező elvek, formális logikai szabályok szerint próbál valamiféle szabályrendszerbe foglalt nyelvleírást adni. Ezt a módszert nevezik „hókuszpókusz” módszernek, vagy finomabban fogalmazva spekulatív megközelítésnek. Általában nem is az emberi gondolkodás, gondolatformálás, gondolat- és érzelemkifejezés, humán kommunikáció érdekében, hanem valamilyen alkalmazott nyelvészeti célt (például gépi fordítást, mesterséges beszéd-előállítást stb.) szolgálva kutatnak – természetesen ezek is hasznos kutatások, amelyek kimondatlanul is kénytelenek a tényfeltáró, objektív kutatási eredményekkel számolni. Megint csak mellőzöm a számos öncélú, magamutogató, mindenáron „újat”, mást akaró, elméletieskedő törekvéseket.

II. A nyelvi funkció megítélése

Fonológiai szempontból vizsgálva az <e> hangok nyelvi státuszát megint csak nyelvelméleti problémák vetődnek fel. Mi a nyelv és mi a hangok nyelvi szerepe? Nem bocsátkozhatok részletes kifejtésbe, hiszen nem ez a feladatom, csupán az álláspont érzékeltetésére jelzésszerűen említem, hogy számomra a nyelv egy sajátos humán jelzőrendszer. Ahogy Bárczi Géza megfogalmazta: jeleknek, jelszerű és jelszerűtlen kapcsolatoknak bonyolult rendszerhálózata. A jelek, jelkapcsolatok realizálása, kifejezése és megkülönböztetése a hangalak révén lehetséges. Lényeges mozzanat e felfogásban az, hogy a nyelvhasználatban a jelek teljes hangtestét hozzuk létre és a jelfelismerésben is a teljes hangtestet állítjuk szembe a hasonló formákkal. Nem hangokból építjük fel, rakjuk össze, mint ahogyan azt az íráskép alapján gondolhatnánk. Csupán a hangszerkezet tudományos vizsgálata mutatta ki a hangtest strukturáltságát, s benne e legkisebb nyelvileg releváns szerkezeti összetevőt, a hangot. A hang nyelvi szerepe a jelek hangtestének a kifejezése, realizálása, továbbá a jelfelismerés és jelelkülönítés (a megkülönböztethetőség) biztosítása. E funkció alapján a fonéma az a legkisebb hangelem (hangszerkezeti összetevő), mely kontrasztképzésre alkalmas, s ezzel a nyelvi jelek hangtestének szembeállítását (oppozícióját), megkülönböztetését, a jelek felismerését, azonosítását teszi lehetővé. Lássuk ezt a gyakorlatban is! Vegyünk három hangelemből álló hangalakokat <é> magánhangzóval!

kéz, kész, szék, kés, kék, pék, pép, kép, fék, fém, kém, kén, kéj, jég, géz, gém, még, méz, mész, mér, rém, vér, rév, gyér, vész, szén, vét, (tév-), vég, név, vén, szél, széf, fél, hét, tél, lét, tét, légy, héj, hév, bél, cél, léc, rés, tér, rét, dér, dél, nyél, lény, csép stb. stb.

Most cseréljük ki a magánhangzót

<ö, ő>-re:

köz, kösz, köp, gőz, Győr, föl, -től, -ből, tör, rőt, dől stb.

<i, í>-re:

szik, kín, visz, víz, szív stb.

<á>-ra:

kán, gáz, máz, már, vár, gyár, váz, zár, ráz, szám, szán, vág, vám, szál, tál, lát, hát, lágy, háj, bál, rác, cár, tár, nyál, lány, rács, zsák, csáp, Vác stb.

<a>-ra:

gaz, szak, kas, pap, kap, kan, mag, mar, var, van, fal, hat, tat, haj, bal, csal, tar, dal, nyal, csap stb.

<o, ó>-ra:

kos, sok, kosz, pók, mór, szól, tol, tót, -ból stb.

<u, ú>-ra:

púp, kúp, kun, rum, gyúr, szúr, túl, rúzs, rút, dúl, túr, nyú, stb.

Próbáljuk meg < ε, e > behelyettesítéssel!

mez, vet, szel, heg, hegy, tesz, vesz, gyes,

ken, mer, szesz, hely, begy, dzsem, szem, sem,

tej, ver, fej, szeg, szeg stb.

csepp, csekk stb.

 Keressünk olyan jelpárokat a háromelemű hangstruktúrában, ahol az [e–ε] különbségnek van jelmegkülönböztető funkciója: Ilyen a szeg – szeg (szög). Megállapíthatjuk, hogy a többi magánhangzóhoz képest kicsi a háromelemű hangalakokban csak az [e] – [ε] hangminőségen alapuló megkülönböztetés. Más esetekben is eléggé marginális, annak ellenére, hogy számos példát hozhatunk, ahol e hangalaki eltérés jelentésbeli különbséget fejez ki, például a mentek, mentεk, mεntεk, mεntek; éltem féltem; éltεm, féltεm. Lehúnyta szemét a szεmét.

Fontos a hangtörténeti fejlődés szempontjából is végigkísérni és alaposan megvizsgálni, hogyan is alakult ki a jelenlegi nyelvállapot.

A nyelvhasználatban nemcsak a fonológiai kontraszt játszik szerepet a jelfelismerésben, megértésben, hanem más tényezők is, mint például a kontextus, előfordulási gyakoriság, jelentés stb. Ez azonban egy másik dimenzió, s nem szabad belekeverni a fonológiai értékelésbe.

Hány magyar nyelv van? Egy magasabb általánosítási szinten, ahol a rendszer legfontosabb, meghatározó alkotórészeit, a rendszerspecifikus jegyeket, jellemzőket vesszük alapul, akkor mindenképpen csak egy magyar nyelvről beszélhetünk (határainkon belül és kívül egyaránt), amelynek a gyakorlati felhasználásában, működtetésében a lényegét megtartó számos változatával számolhatunk. Így van ez más nyelvek esetében is. Az alapváltozatot, más szóval a magyar köznyelvet abból a nyelvváltozatból szűrjük le, amelyet a legtöbben használnak, ennélfogva a legcsiszoltabb, a leggondozottabb. Ezt tanítják az iskolákban, ezt állítja példaként elénk a rádió, televízió, színház, mozi, ezt használjuk a publikus szerepléseinken. A rendszer működését ebben a változatban zavarják a legkevésbé rendszeridegen elemek.

Ezek után feltehetjük a kérdést: Hány /e/ fonéma van a magyar nyelvben? A válaszom: egy. De ezzel nem zárható le a vita. Van a rendszerben olyan tényező, összetevő, elemi részecske, amely a nyelvfejlődés során veszített súlyából, csökkent a kihasználtsága, vagy egy új fejlemény nem tudott kiteljesedni, félben maradt, megszakadt a térhódítása.

(Ez nemcsak a hangrendszerre érvényes. Vegyük például az ikes igeragozás mai helyzetét!) Ilyen köztes helyzetű most a magyar magánhangzórendszerben a palatális illabiális sorban a középső és alsó nyelvállással képzett hangok oppozíciója. A szembeállás elterjedését számos körülmény akadályozta/ /akadályozza. Mindenekelőtt a magyar helyesírás egységesítését említem. A magyar közbeszéd mintaadó, nagyhatású eszközei, mint a rádió, televízió stb. szintén gyengítő hatással vannak a zárt és nyílt e megkülönböztetésére. A magyar köznyelvben az /e/ fonéma széles sávban szóródik, a középső-felső nyelvállástól az alsó, esetenként az alsó-legalsóig terjedően realizálódik. Az e hangok sokfélesége fonetikai minőségük szerint szociolingvisztikai oldalról is alátámasztva háromféle típusba sorolható be: [é e ε]

 III. A magyar magánhangzórendszer

A hangtani munkákból és nyelvleírásokból ismert magánhangzókból az alábbi rendszer rajzolódik ki:

Palatális Mediális Veláris

illab.     lab.     illab.     lab.

i í          ü ű                     u ú          felső

é e        ö ő                      o ó           középső

ε                                        a              alsó

                             á                           legalsó

A hangminőségjegyek alapján a következő sajátságok, rendszerjellemzők mutathatók ki:

1. Zártság-nyíltság tekintetében egy négyfokozatú nyitott rendszer, amely az <a> és <ε> meglétének köszönhető. A legalsó nyelvállással tudjuk az <á>-t az <a>-tól minőségében is markánsan elválasztani.

2. A nyelvmozgás és nyelvhelyzet szerint differenciáltabb, nagyobb a hangok közötti artikulációs távolság, ami markánsabb hangminőségbeli különbséget eredményez. Az ε hang megléte szimmetrikussá és teljesebbé teszi a rendszert palatális–veláris viszonylatban.

3. Az elöl képzett magánhangzók aránya és előfordulási gyakorisága nagyobb a velárisokénál, ami világosabb, szebb hangzással jár.

4. A labiális–illabiális megkülönböztetés előnyösebb a palatálisoknál, mint a velárisoknál, az ajakkerekítés mélyíti a hangzást, így szerencsésebb, ha a magasat mélyítjük s nem a mélyet.

5. Magánhangzóinkat artikulációjuk, a hangsorba való beágyazottságuk tekintetében hosszú tiszta fázis és rövid átmeneti szakasz jellemzi, ami a könnyebb, jobb, biztonságosabb felismerést segíti.

6. Az időtartam szerinti oppozíció, rövid-hosszú váltakozás nemcsak differenciáló tényező, de a hangzás zeneiségét, ritmusosságát is növeli.

7. A magánhangzók a magyar beszéd domináns elemei, szemben az úgynevezett konszonantikus nyelvekkel (orosz, lengyel).

A fentieket támasztják alá a következő hangstatisztikai adatok is:

magánhangzó- mássalhangzó arány: 43% – 57 %

rövid és hosszú magánhangzók aránya: 78% – 22%

labiális-illabiális magánhangzók aránya: 46% – 54%

palatális-veláris magánhangzók aránya: 52% – 48%

zöngés és zöngétlen mássalhangzó viszonylatban is a zöngések vannak túlsúlyban: 64% – 36%.

IV. A rendszer átalakulására utaló tünetek

Ha tüzetesebben figyelemmel kísérjük a mértékadó intézmények fonikus nyelvhasználatát, akkor az alábbi megállapításokra jutunk:

1. Folytatódik az [ε] hang visszaszorulása.

2. A rövid-hosszú megkülönböztetés elmosódottabbá válik, ami a hosszú magánhangzók eltűnéséhez vezethet; ez pedig gyökeresen megváltoztatja az egész fonetikai-fonológiai rendszert.

3. A képzés zártabbá válik, összébb szűkül a hangok közötti távolság, romlik a felismerhetőségük, gyengül a magánhangzó-dominancia.

4. A labiális artikuláció elvesztésével tovább egyszerűsödik a rendszer, amit információelméleti megfontolásból lehet előnyösnek ítélni, de e fontos megkülönböztető képesség elvesztése (gondoljunk a szájról olvasókra is) a nyelv számára mindenképpen szegényedést jelent.

5. A palatális labiálisok átcsúsznak a mediális illabiális zónába, ami megint csak a rendszer gyökeres átalakulásának kedvez, s efféle rendszer alakul ki:

i        i       ω

ε       ω     θ

          a      э

6. A beszédtempó erőszakolt gyorsítása petyhüdtebb, pongyolább, renyhébb artikulációhoz vezet, s csökkenti a hangok tiszta fázisát, növeli az átmeneti szakaszokat.

7. Ha nyelvjárási hatásra még az <a> is <o>-ba menne át, hét magánhangzóra zsugorodna a rendszer.

Végeredményben eltűnnek azok a tulajdonságok, amelyek a magyar beszédet a kiemelten jóhangzású, zeneiségével kellemes benyomást keltő nyelvek közé emelték. Vokalikusból konszonantikussá alakul.

Ebbe a változási folyamatba ágyazottan vizsgálva az [e э] problémáját, határozottan állíthatom, hogy a megtartására irányuló törekvések mindenképpen csökkentik a nem kívánatos tendenciák felerősödését, gátolják a terjedését, még ha megállítani, még kevésbé megfordítani nem is tudják.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy általa az egyébként is magas funkcionális terheltségű <e> hang kétféle minőségben jelenik meg, s ezzel növeli a beszéd hangzásának a szépségét. Ortofónia szempontjából pozitív szerepet játszik. Magánhangzóink közül az <e> előfordulási gyakorisága messzemenően a legnagyobb, 11,22%. Hozzá legközelebb az <a> áll 10,09%-kal. Az <o> gyakorisági mutatója már csak 4,82%, az <i>-é 4,69%, az <é>-é pedig 3,26%. A többi magánhangzó gyakorisága 1% körül mozog, vagy mélyen alatta van, mint például az <ü ű>: 0,4% és 0,2%.

 V. A zárt és nyílt <e> megítélése a hangminőség figyelembevételével

A valóság itt is kissé más, mint amilyennek hisszük és mutatjuk. Máskor is előfordul ilyesmi, például egyesek a geminátákat (e sajátos hangkapcsolatot) és a hosszú hangokat egyaránt hosszúnak tekintik. Melyik hangunk is van nagyobb veszélyben a zárt [e] vagy a nyílt [ε], azon túl, hogy az oppozíció megszűnése a legnagyobb kára a magyar nyelvnek? Véleményem szerint a nyílt [ε]. Az egy <e>-t használók [e] hangja közelebb áll a zárthoz, mint a nyílthoz. Ha kétféle <e>-t akarunk használni, akkor a nyílt ejtését kell szorgalmaznunk. Ennek bizonyítéka nemcsak személyes szubjektív tapasztalatom, hanem a hangminőség objektív műszeres vizsgálata is. Zárt [e]-zők azt érzékelik, hogy a „pestiek” a nyílt [ε]-jüket zártan ejtik, és nem azt, hogy a zártat ejtik nyíltabban. Nem azt mondják, hogy [pεstiεsεn bεszélnεk], hanem hogy [pestiesen beszélnek]. Az egy <e>-vel beszélők pedig a zárt [e]-t érzik elütőnek, megkülönböztető különbségnek. Innen a zárt [e]-zés értelmezésében tapasztalható félreértés. Ha a fonetikailag nagyobb különbség helyett a kisebbre fókuszálunk, a nyílt [ε] visszaszorulását, a kontraszt megszűnését segítjük elő.

 VI. Palatális illabiális magánhangzók fonetikai minősége interlingvális egybevetésben

Az alábbi adatok megértéséhez a fonetikai kísérletről szükséges elmondani, hogy: 1. Hét nyelv beszédhangjait vizsgáltam kinoröntgeno-grafikus felvételeken anyanyelvi kísérleti személyek (nők és férfiak) beszédében. 2. A vizsgált hangokról 5-5 metszetben rajzoltam ki a hangképző szervek kontúrját. 3. Az artikulációs helyzet további számítógépes feldolgozása céljából 32 mérőpont koordináta-adatait mértem ki. 4. A toldalékcső röntgensémáján öt részterületet jelöltem ki: L = labiális, P = palatális, V = veláris, F = faringális és N = nazális teret. Kiszámíttattam a toldalékcső nagyságát kifejező összterületet, és ennek %-ában a részterületek nagyságát. Ezen arányok jól tükrözik a hangok fonetikai jellemzőit, minőségjegyeit és objektív összehasonlításokra alkalmasak.

  1. Mérési adatok a képzés tiszta fázisában

hang    L  P  V  F    N  Szóban

Fonetikai hangszabvány (Etalon)

[i]                      2,3    7,6     24,1    65,7    0,3

[e]                      3     15,4     25,7    55,7   0,3

[ε]                    3,9    26,3    25,5    44,1    0,3

[æ]                  5,1    30,2    23,8    40,9    0,3

magyar (férfi)

[i:]                   4       11         18       66         0          hív

[i]                    4        14        19       64         0           hit

[e:]                  4        17        20       59         0         kép

ˆˆ

[e]                   4        31        19       46          0        egy

[ε ]                  5       28        20      47           0        seb

[ε]                   5       33         21      40           0        ebbe

magyar (nő)

[i:]                  4       12         19       64           0        hív

[i]                   5       13         17        64           0        hit

[e:]                 8      20        14        57            0        név

[e]                  11     38         14       37            0        per

[ε ]                  9      37         16      38             0        el

[ε]                  11     39         16      34             0        mer

hang  L  P    V  F     N Szóban

finn (ffi)

[i:]                2       13           15      69,7        0,3      tiili

[i]               1,4    12,8       13,6   71,9           0,3      tili

[e]               1,2     21,1      15,7    61,6          0,4     pesä

[ε]                 2      27,3     18,3    51,8          0,6     väli

 orosz (nő)

[i]                1,7    14         11,7     72             0,5      p’it’

[e]               2,3    23,3     11,7    62,2           0,5      d’en’

[e]               2,2   18,5      12,4    66,2           0,7      d’elo

[ε]               2,8    28        11,3     57,8          0,2      poet

lengyel (ffi)

[i]                 2       15         24         59               0       bigos

[e]                 4      24         19         53                0       miec

[e]                 4      28         27         41                0        bek

 német (ffi)

[i:]               0,9    12,7     20        66,1            0,3    Bibel

[i]                 1,2     15       21,1      62,6             0,1    Idee

[e]                1,4     21,1    22,3      54,9            0,4     Elefant

[ε]                2,5     27,9   22,8      46,5            0,3    Ebbe

brit angol (ffi)

[i:]             12,3   17,2     5,1          65               0,4     key

[i]               9,5     24,2    4,7         61,1             0,4     it

[ε]              9,4      31      14,3        45,1            0,3     men

[æ]          10,7     40,9   14,4        33,6            0,4     hat

brit angol (nő)

[i:]           1,6       16,9    26,8       54,2             0,6     key

[i]            3,1      18,9     23           54,9             0,1     it

[ε]           3,5     28,8    25,3        42,1             0,4      men

[æ]         3,9     45,9    19,4         30,4             0,4      hat

 amerikai angol (nő)

[i:]           2,4     13,8     18,1       65,3              0,4      key

[i]            1,8     20,4     17,1       60,2              0,6      it

[ε]          2,9      31,1      16,8      48,9              0,3      men

[æ]        2,9      37,1       19,1      40,7              0,3      hat

 olasz

[i:]         5,7       13,1       17,7       63,3            0,3

[i]          5,7        18,6      22,2       52,8             0,7

[ε]         6,6         23,6     16,1         53,2            0,4

[ε]         8,9        30         16,3        44                 0,3

B) A palatális illabiális magánhangzók interlingvális egybevetése fonetikai minőségjegyek szerint

A mérési eredmények és számítási adatok csak akkor tekinthetők nyelvileg releváns viszonyok kifejezőinek, ha jól választjuk meg a cél elérésére vezető módszert. Mihez mérten állítható ez vagy az a tulajdonság, és milyen fokúak a különbségek illetve eltérések. Egyik megoldásnak egy fonetikai etalonhoz való hasonlítás kínálkozott. Másik megoldás a különböző nyelvek adataiból képzett átlagértékhez való hasonlítás lett volna. Én egy harmadikat választottam. A vizsgált nyelvek minimum és maximum értékei közötti szóródási sávot négy részre osztottam, s mindegyikhez egy-egy szimbolikus jelet társítottam. Ezek a legkisebbtől indulva: – x + #. Így tudtam egységes összehasonlítást adni a hangminőséget meghatározó sajátságokról, és mátrixos formában kifejezni a nyelvileg releváns fonetikai jellemzőket.

HANG        L       P       V      F      N

Fonetikai hangszabvány (Etalon)

[i]                –         –        #       +       * orális

[e]               –         –        #        #       *

[ε]               x          x        #        x        *

[æ]             x          +        #         x       *

magyar (ffi)

[i:]              x         –         +         +       *

[i]               x          x         +         +       *

[e:]             x         –          x         #       *

[e]              x         +          x          x       *

[ε]              x          x         +          x       *

[ε]             x           +         +          x       *

(nő)

[i:]             x           x         +         +        *

[i]              x           x         +         +        *

[e:]           +          –          –         #         *

[e]             #          +         –         –         *

[ε]            #           +         –         –         *

[ε]           #           #         x          –          *

 finn (ffi)

[i:]         –           x          x           #          *

[i]          –           x          x           #          *

[e]         –          –           x           #          *

[ε]         –          x           x           +          *

 orosz (nő)

[i]         –           x          x            #          *

[e]        –           x          –            #          *

[e]        –          –          –            #           *

[ε]       –           x          –            #            *

 lengyel (ffi)

[i]       –            x          #            x            *

[e]       x           x            x            +            *

[e]        x          x            #            x            *

HANG        L       P       V       F           N

 német (ffi)

[i:]               –          x        +       +            *

[i]               –           x        +       +            *

[e]              –          –         +       +            *

[ε]              –          x         +        x            *

brit angol (ffi)

[i:]             #           +        –        +            *

[i]              #            #       –         x            *

[ε]             #            +       –          x            *

[æ]            #            #       –          –           *

(nő)

[i:]            –            +        #         –            *

[i]              –            +        #         –           *

[ε]              x            x        #          x           *

[æ]             x            #        +         –           *

amerikai angol (nő)

[i:]             –            x         +          +           *

[i]              –            #         +           x           *

[ε]              –           +          x          +           *

[æ]            –            +         +           x           *

olasz

[i:]             x            x           +         +           *

[i]              x            +           #         –            *

[ε]             +             x           x          +           *

[ε]             +            +           x           x            *

 [A hangminőségbeli egyezéseket és eltéréseket nyelvek szerint ábrázoló diagramok hiányoznak ebből a változatból.]

VII. Konklúzió

Nem szerencsés és nem is vezet a kívánt eredményre a zárt és nyílt <e> megtartását, s netán elterjedését a rendszerből, a szerves kapcsolatokból kiragadva, a hangállomány más elemeitől elszigetelten szorgalmazni, hiszen az egész magánhangzórendszerre kiható változások ennek oly mértékben ellene hatnak, hogy szélmalomharcnak bizonyul minden erőfeszítésünk, erőlködésünk nevetségessé válik, s eleve kudarcra van ítélve. Adja Isten, hogy tévedjek!

________________

Fodor Katalin

Néhány gondolat nyelvjárási e-féle hangjaink variánsairól, hatásukról és helyükről a magánhangzórendszerben

A jelenlévő és előadó kutatók körében én azon kisebbséghez tartozom, amely ugyan maga nem zárt ë-ző, de a zárt ë-zést felismeri és – talán – ismeri is. Jómagam nem éltem huzamosabban nyelvjárási környezetben, többé-kevésbé a köznyelvet beszéltem mindig, családi kapcsolataim pedig a jelenlegi határokon belül az egyetlen nem zárt ë-ző, északkeleti nyelvjárási régióhoz kötnek. Tekinthető akár hiányosságnak is ez a nyelvi rendszeremben jelentkező sajátosság, de felfogható úgy is, hogy ezért – kissé kívülről szemlélődve – objektívebben tudom megítélni mások nyelvhasználati jellemzőit.

Az ë felismerése számomra különösebb gondot nem jelent és jelentett, és több évtizedes egyetemi oktatói és kutatói munkám során folyamatosan volt alkalmam az e-féle hangok fonetikai tulajdonságait, azok régiónként mutatkozó eltéréseit, illetve azoknak a nyelvi rendszerben megnyilvánuló hatásait megfigyelni. A következőkben e kérdéskörrel összefüggő gondolatomat szeretném közreadni.

Tudom, hogy a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány irányítói nem tekintik nyelvjárási hangnak a zárt ë-t, az én tapasztalataim, megfigyeléseim azonban elsősorban a dialektusokra terjednek ki, tehát engedjék meg, hogy a továbbiakban a példáimat, majd következtetéseimet is a területi nyelvváltozatok köréből vegyem, illetve azokra vonatkoztassam.

Az első, amire fel szeretném hívni a figyelmet, bár nyilvánvalóan nem mondok vele sok újat, hogy a határokon belül egyre nagyobb számban találkozni – főleg a fiatalabb korosztályban – olyan, gyakran kis faluból jött magyar anyanyelvű beszélőkkel, akiknél rendszerszerű zárt ë-zésről már nem lehet beszélni. Magyar szakos, első éves egyetemi hallgatók körében egyre többen vannak azok, akik határozottan állítják, hogy a környezetükben semmiféle nyelvjárásiasság nem fordul elő, kiemelve a zárt ë-zést (ez mutatja, hogy magáról a jelenségről tudnak). Szinte megmagyarázhatatlan, de valóban többször beszéltem mostanában Vas, Zala, Győr-Sopron megyei diákokkal, akiknél nyoma sincs az ë-zésnek. A legtöbben közülük nem is ismerik fel az ë-zést. Vannak azonban természetesen még jó néhányan, akik – ha visszakerülnek eredeti nyelvjárási környezetükbe, esetleg a hasonló nyelvjárást beszélőkkel kommunikálnak – váltani tudnak, náluk kialakult a standard és a nyelvjárás közötti diglosszia. Mindeddig általában az volt tapasztalatom, hogy a határon túli magyarok beszédében kevésbé érvényesül a sztenderdizáció, éppen ezért meglepődtem a rádióban egy sepsiszentgyörgyi középiskolások részvételével folyó beszélgetést hallgatva – semmi nem utalt arra, hogy nem budapesti 14-18 évesek szólaltak meg. Ebben a körben nem tűnik szentségtörésnek, ha azt mondom, sajnálom az eltűnt erősen nyílt e-ket, zárt á-kat, amelyek számomra olyan egyértelműen mutatták mindig a keleti székely nyelvjárás jelenlétét. Gyakran találkozni viszont olyan véleménnyel, hogy az a jó, ha a nyelvi egységesülés az egész magyarságon belül úgy érvényesül, hogy a nyelvjárásiasság a határon túli magyarok nyelvhasználatából is eltűnik. Ennek a tökéletes tükröződését mutatta a sepsiszentgyörgyi diákok steril „pesties” kiejtése, amelyben nyoma sem volt a zárt ë-zésnek.

De lehet, hogy nem is a zárt ë-ből kellene kiindulnunk? Inkább arról van szó, hogy legtöbben a kétféle e hangszínt, illetve azok fonológiai különbségét nem ismerik fel. A zárt ë-zés fonetikai nézőpontból sokkal összetettebb, hiszen azáltal, hogy a XVI. század óta lényegében az írásbeliségben csak elvétve jelenik meg az ë, az egyes nyelvváltozatokban csupán a szóbeliség viszi tovább, lényegében az egyes régiókon belül alakul ki, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a különböző nyelvállású e-hangok. Az egyes nyelvjárási régiókban élő, az ottani nyelvváltozatot beszélő emberek a mások nyelvében felhangzó e-féle hangokat eltérő módon értékelik. Néhány példa, adalék ehhez: A 70-es években IMRE Samu jegyezte meg egy alkalommal, hogy nem érti, miért tanítják az egyetemen a köznyelvi e-t nyílt e-nek, amikor az tulajdonképpen zárt ë. KISS Jenő említi, hogy Mihályiban kinevetik a pestieket, mert é-vel beszélnek. A napokban egy taxisofőr – aki Győr mellől származik – jegyezte meg, hogy nagyon nehéz volt megszoknia a pesti nyelvet, mert a pestiek mind énekelnek, é-vel beszélnek. Azaz valamennyien úgy érzékelték, hogy a pesti nyelvben minden e zárt, ott is, ahol nyílt e-t kellene ejteni, ë-znek. Az ő nyelvhasználatukban az alsó nyelvállásúnál nyíltabb, legalsó nyelvállású e-hez képest még az ún. nyílt pesti e is zártnak tűnik. Ugyanakkor a tiszántúli vagy délvidéki e-hez képest az alsó nyelvállású e valóban nyílt, hiszen ezek a középső nyelvállású magánhangzók jól érzékelhető kontrasztot alkotnak azokkal az e-féle hangokkal is, amelyek a nyugati régióban már – csupán hangszínük alapján – zárt ë-nek minősülnek. Teljesen egyértelműnek csak a tiszta zárt ë megítélése tűnik, hiszen az valamennyi nyelvváltozatban azonos. Az erősen nyílt e-ző és a magasabb nyelvállású e-t tartalmazó nyelvváltozatokban ugyanaz a köznyelvi e hang lehet fonémaként zárt, illetve nyílt e is.

A lejegyzett szövegek sem mindig vannak segítségünkre a tájékozódásban, hiszen – mivel az abszolút mércét csak ritkán használjuk, és az átíráskor inkább az adott nyelvjárási rendszeren belül maradunk – többnyire nem a teljes magyar hangrendszerben gondolkodunk, és így az egymáshoz való viszonyításnak nincs meg az alapja. Azok a kutatók pedig, akiket anyanyelvjárásuk köt egyik vagy másik régióhoz, önkéntelenül is annak hangtani rendszeréből indulnak ki, tehát ab ovo eltérően ítélik meg egyik vagy másik hang hangszínét. Ez magyarázza, hogy ugyanazon e jellel jelölik a dunántúli és délvidéki e-ket, amelyek között pedig nyilvánvalóan jól hallható a differencia.

A hangszínkülönbségek pontos megfigyelése azonban azért nagyon fontos, mert a más-más rendszerben megjelenő hangminőségek fonológiai szempontból válhatnak jelentőssé. Ez nyilvánvalóan elsősorban a nagyon nyílt, legalsó nyelvállású e-re igaz. Közhelynek számít a magyar nyelvészek számára, hogy az ä és az a fonetikailag nagyon közel esik egymáshoz, így nincs olyan dialektus, nyelvváltozat, amelyben mindkét hangminőség fonológiai funkciót kaphat. A különböző rendszerek találkozásakor azonban a fonémák „értelmezési tartománya” között van átfedés, és ez megértési problémát okozhat. A dunántúli ember számára az ä egyértelműen e-vel, a köznyelvi vagy kelet-magyarországi beszélő számára viszont az a-val azonos – ismerjük a nyelvi tréfát: á, mint Elemér. Egy adott nyelvi rendszeren belül azonban az ilyen félreértések mindenképpen elkerülendők – ez eredményezi, hogy a sztenderdétől eltérő lesz a fő fonémavariánsok hangminősége. A legtöbb esetben jellegzetes, a nyelvjárást meghatározó hangszínekkel találkozunk, de – jobb kifejezés híján mondva – azonos értelmezési tartományon belül maradva. Természetes tehát, hogy minden a-t tartalmazó nyelvjárásban szükségszerűen jelentkezik a zárt á-zás, néha bizony szinte már a palóc a-t közelítő hangszínnel (az egyetemi hallgatók e két hangszínt ismerik fel elsősorban a dunántúli és keleti székely, illetve csángó nyelvjárásokban), az á palatális irányba történő eltolódása viszont nyilvánvalóan azokban a nyelvjárásokban következik be, amelyekben nincs legalsó nyelvállású palatális magánhangzó. A zárt á mellett azután gyakrabban jelenik meg a köznyelvinél zártabb a is, míg ez a „lazább” veláris sorral rendelkező nyelvjárásokban kevésbé valószínű. Ez eredményezi, hogy például azok az egyetemi hallgatók, akik először találkoznak nyelvjárási szövegekkel, sokszor mondják, hogy a dunántúli beszéd sötétebb, velárisabb jellegű, mint a tiszántúli.

Mindez a nyelvváltozatok színességét bizonyítja, bár ezek az említett különbségek – mint már említettem – csupán a szóbeliségben jelennek meg. A moldvai csángók nyelvjárási és nyelvhasználati sajátosságait vizsgálva azonban egy olyan jelenséggel találkoztam, amely a magyar nyelv, illetve az adott nyelvjárás fonotaktikai szabályainak a fentebb ismertetett fonetikai sajátosságokkal összefüggő megváltozására mutat. A moldvai nyelvjárások közül az északi csángó nem, a déli csángó és a moldvai székely, korábban székelyes csángónak nevezett nyelvjárás erősen nyílt e-ző. A hangsorban ez a magánhangzó mindig palatális volt, a tőváltozatokban egyértelműen mindig ä-é hangmegfeleléssel találkoztunk (Klézsä, de Klézsét). A csángók helyzetére, kétnyelvűségére itt nem kívánok részletesebben kitérni, egyetlen momentumra hívom fel a figyelmet: tudniillik hogy a csángók, ha egyáltalán részesültek valamilyen oktatásban, az román nyelvű volt, de évszázadokon keresztül leginkább a teljes, esetleg funkcionális analfabetizmus volt az általános körükben, anyanyelvüket és a többségi nyelvet is csak szóbeliségben használták. A hivatalos román írásrendszerrel írottakat többnyire nem olvasták, az nem hatott a nyelvhasználatukra. A kötelező közoktatás elterjedése, az általános írni-olvasni tudás azonban megváltoztatta ezt az állapotot, megnőtt a jelentősége annak, hogy hogyan jegyzik le a magyar személy- és helyneveket. Ha megfigyeljük a romániai magyar helységnevek román elnevezését, azt látjuk, hogy a nyílt e-k mindenütt a-val vannak átírva, érthetően, hiszen a román nyelvben nincs nyílt e, különösen nem olyan nyílt e, mint a dunántúli, székely és moldvai nyelvjárásokban. Ezeket a magánhangzókat a románban is jellemző, indoeurópai a-val azonosítják (Aghires, Aiud stb.), s az iskolában is az a szemlélet érvényesül, hogy csak a magasabb nyelvállású e-k minősülnek e fonémavariánsnak, az ä a veláris a-val azonos. A csángó származású egyetemi hallgatóinkat nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy saját nyelvjárásukban kétféle e van, s ennek megdöbbentő eredményéről nap mint nap meggyőződhetünk: a hangrend, illetve az illeszkedés mutatja, hogy nyelvi tudatukban milyen erősen gyökeret vert az a értékének megváltozása. Legtöbbjük nagyon nyílt ä hangja eltűnőben vagy legalábbis „emelkedőben” van (ti. nyelvállás tekintetében), de a romános íráskép, illetve a „csak egy e van” vélemény hatására általánosan a Klézsa olvasatot fogadják el, amit a Klézsát, Klézsáról toldalékolás igazol. A családnevekben is ugyanígy: Demsa, Demsával. Ez a jelenség pedig már lényeges, a nyelvi rendszerre kiható változás.

A román írásrendszer hatása a ma már viszonylag szélesebb körben elterjedt csángó népi írásbeliségben is érezteti hatását. Mivel Moldvában nagyon keveseknek nyílt alkalmuk magyar iskolába járni (a Groza-korszakban működtek magyar iskolák a nagyobb településeken), a csak románul író-olvasó csángók anyanyelvükön, anyanyelvjárásukon is csak e rendszerben tudnak írni. A betűk hangértékének meghatározása, illetve a hangokhoz rendelendő betűk kiválasztása elsősorban a nyelvérzék, a román analógiák felismerésének kérdése. Mindenesetre – sok-sok levél, egyéb személyes használatra szánt írásmű vizsgálata alapján – számomra egyértelműnek tűnik, hogy ebben a rendszerben kiemelkedő, meghatározó szerepe van a fent leírt jelenségnek, tudniillik a legalsó nyelvállású e meglétének, illetve a-val való jelölésének. A birtokomban lévő adatok azt mutatják, hogy az a jel ebben a rendszerben mindig a nyílt e-t és az á-t jelöli (az időtartamot a románnak megfelelően nem jelölik). Kettőnél több fonéma megjelenítésére ugyanaz a jel már nem lehet alkalmas, ezért a magyar írásmód szerinti a (nyilván azért is, mert a nyílt e-zés – zárt á-zás – zártabb a-zás következtében az a-t valóban a román o-hoz érzik közelebb állónak) helyén o áll, az o pedig gyakran (a hosszú ó szinte mindig) szintén feljebb csúszik, és u-val jelölt. Ez az íráskép pedig időnként megdöbbentően hasonlít a középkori magyar írásgyakorlatra (Sul a cocos moit mag vireot), különösen, ha az egyéb hangjelölési sajátosságokra is felfigyelünk (például a palatális labiálisok jelölése).

Mindez azonban már tovább vezethet mai témánknál, s a nyelvtörténet számára is felhasználható és feldolgozható kutatási téma lehet.

________________

 F Ü G G E L É K

Szente Imre

 A tizënötödik magyar magánhangzóról

A zárt ë kiközösítése és a cselédlépcsőre utasítása akkor kezdődött, amikor régi nagy íróink, ëgy Pázmány, ëgy Zrínyi, akik beszédükben mindën valószínűség szërint éltek vele, írásban nëm tartották szükségësnek mëgkülönböztetni nyílt párjától. Igaz, hogy helyësírásunk még nëm állandósult akkor, s így ëgyéb beszédhangjaink jelölése sëm. Ennek csak később, a nyelvújítás korában jött el az ideje. Sorsüldözött hangzónk pëchjére a nyelvszabályozás és nyelvtanírás központja nëm a Dunántúl lëtt, hanëm Debrecën és Zëmplén, ahol ő nëm volt otthonos még a népnyelvben sëm, s így Kazinczy sëm tekintëtte szívügyének, hogy átemelje az irodalmi nyelvbe, hisz még az ë-ző Dunántúl poétája, Bërzsënyi is az e hangok mëgkülönböztetése nélkül írta neki leveleit. Sokakat terhel tëhát mulasztás, a régieket is, nëmcsak a maiakat, a vidékët is, nëmcsak Pestët. Még kiváló nyelvészëket is, akik nyilatkozataikban buzdítottak s ma is buzdítanak ugyan a zárt ë használatára az élőbeszédben, de nëm szorgalmazták írásban való jelölését. Márpedig az íráskép támogatása nélkül hangzónk tavaszi jég gyanánt olvad el az e hangok árjában. Nëm tanítható, nëm adható át jövő nemzedékëknek, nëm óvható mëg a kopástól, a nyíltabbá válástól.

Hogy nëmcsak holmi nyelvjárási sajátság a zárt ë, hanëm nyelvünk ősi öröksége, amire jobban këllëtt volna vigyáznunk, s kezdettől fogva, vagy legalább a nyelvújítás óta külön bëtűvel jelölnünk, ahogy a finnëk tëtték, azt számos példán kimutatható jelëntés-mëgkülönböztető funkciója bizonyítja. A „mentek” bëtűsor négyféle ejtését szëmléltesse ez a versike:

Míg én itt ëgy hangzót mentëk,

ilyen gondoktól ti mentek

maradtok, ha arra mëntëk,

merre Kazinczyék mëntek.

Látott egy oroszlánt mentében” – az anëkdota szërint ezt olvasván ëgy Afrika-utazó könyvében, Arisztid arra a követkëztetésre jutott, hogy az oroszlán magyar állat, minthogy mentét visel. Persze mëntében, azaz mënet közben látta azt az oroszlánt az utazó.

Kifestettük: a lakást” – kétértelmű mondat; nëm derül ki, hogy a család maga végezte-ë a munkát, vagy fëstőre bízta. Ëgyértelművé válik a pontocskák kitételével: kifëstëttük (mi magunk) – kifëstettük (fëstővel). Ez sëm világos közlés: „Vetőmagot vetettem”. Ha így ejtëm ki: vetëttem, azt jelënti, hogy a földbe ültettem vagy szórtam. Ám ha így: vëtettem, akkor vásároltattam az értelme.

A magyar nyelvtanírás is mëgsínyli a zárt ë kitagadását, ha úgy tësz, mintha a -nak/-nek ragpárban (várnak, kérnek) és a háromalakú -tok/-tëk/-tök ragban (vártok, kértëk, ültök) ugyanaz a nyílt e volna. Valójában csak az a-nak lëhet nyílt e a párja, az o-hoz és ö-höz csak zárt ë társulhat. Tëhát: házban, kertben, de: házhoz, kerthëz, tűzhöz.

Ësztétikai érv is támogatja a zárt ë mëgőrzését. Petőfi két szép sora: „Levetette szép ruháit / csendesen levetkezett” (Itt van az ősz, itt van újra) mekëgéssé válik, ha írás szërint ejtjük. Mennyivel szëbb így: „Lëvetëtte szép ruháit, / csëndesen lëvetkëzëtt”! Mëg vagyok győződve róla, hogy a költő is így szándékolta, vagyis hogy ismerte s használta a zárt ë-t. „Hírös város az aafődön Kecskemét”-kezdetű verse bizonyítja, hogy hibátlanul ö-zött; véletlenül sëm írta volna „Köcskömét”-nek a város nevét. Tudnivaló ugyanis, hogy csak a zárt ë-nek felelhet mëg ö az ö-ző nyelvjárásokban, például „Szögedön” – ezért lőttek bakot minduntalan a népieskëdni akaró pesti riportërëk: „ömbör, györök” – ilyenëket írtak, holott a köznyelvi embër, gyerëk csak embör, gyerök lësz „Szögedében”.

Szép, szép, vethetné ellen korunk magyarja, elismerve, hogy jót tënne nyelvünknek a zárt ë mëgmentése. „Nyelvművelésünkre soha szëbb fëladat nëm várt, sőt talán nëm is várhat” – írta Bárczi Géza úgy fél évszázaddal ezelőtt – s történt-ë valami? Gyakorlatilag sëmmi új. A buzdítás, hogy beszédében ë-zzën bátran, aki tud, nëm sokat ér, ha a többség már nëm tud, s a tudók utóhada is fogyatkozóban. Az ëgyetlen út: kivívni az írásbeli közlés jogát ë-ző termékëk számára újságokban, folyóiratokban. Mint az Új Kévé-ben írtam: nëm këll ettől félteni „helyësírásunk prësztizsét”: előreláthatólag nëm sokan élnek majd ezzel a joggal. Ha ëgyáltalán mëgadja nekik a vaskalaposság…

A hazai malmok lassan őrölnek ugyan, de annyi történt már, hogy létrejött a BÁRCZI GÉZA KIEJTÉSI ALAPÍTVÁNY, melynek éppen a zárt ë mëgőrzése a fő célja….

Ëgyetérthet-ë céljaikkal az is, aki, más környezetben nevelkëdvén, nëm tudja mëgkülönböztetni az e-ë hangokat, s ha mëgpróbálná, alighanëm úgy járna, mint az ë-zéssel a pestiek? Általánosan elterjedt vélemény szërint aki nëm születëtt bele, annak lëhetetlen mëgtanulni, mëgtanítani. Nincs füle hozzá, nëm igazodík rá a nyelve. Ezt cáfolja azonban a tapasztalat, hogy debrecëniek is mëgtanulják idővel a kifogástalan finn kiejtést. Persze ehhëz segítségët kapnak az írásképtől, az ä-e mëgkülönböztetéstől. Amit magyar anyanyelvükben nëm kaphatnak mëg: íme, a „mëgtanulhatatlanság” oka. Mihelyt bevezetnék a kétféle írást, úgy Iëhetne tanítani az iskolában, mint helyësírásunk ëgyéb buktatóit, s unokáink már játszva mëgtanulnák.

Ëgy ilyen helyësírási rëformot azonban nëm lëhet máról holnapra bevezetni. Az ë-zés sohasëm volt ëgységës; mint ëgyebekben, itt is voltak s vannak nyelvjárási különbségëk, sőt, az immár ezër éves jelöletlenségből s keverëdésből fakadó ëgyéni eltérésëk is. Lőrincze Lajos lëhetetlennek tartotta ëgységës norma kialakítását s elfogadtatását. Érdëmës-ë mëgpróbálni a lëhetetlent is? Az első lépést bízvást mëgtehetjük mindën norma nélkül is: az ë-zők: lépjenek a nyilvánosság elé, a nëm ë-zők adjanak ehhëz lëhetőségët. Íme ëgy buzdító versike gyermëkeinknek s unokáinknak címëzve:

Ha mekëgsz, tëdd azt is szépën:

mekëgjél kétféleképpen.

Mëkët is mondj,në csak mekët!

Így szërëzhetsz érdëmëket

beszédëd szëbbé tëhetëd.

Hadd számoljak be saját „ëe-zésëm” viszontagságos történetéről…. Mivel írni-olvasni már a beszélt nyelv birtokában tanultunk mëg, nëm is tudatosult bennünk, hogy ugyanazt az e bëtűt kétféleképpen ejtjük, hol nyíltan, hol zártan…. Visszapillantva rá be këll látnom, hogy már akkor is mutatkoztak apró jelek, amelyekből a bëtűkkel alátámasztott norma hiányának veszélyeire követkëztethettünk volna. Szókincsünk ugyanis ëgyre bővült, olyan szavakkal is, melyekkel elemista korunkban nëmigën találkoztunk. Itt van mindjárt ez a mely. amely névmás. A népnyelv nëm használja, az alantabb köznyelv së nagyon. Petőfi „mely nyelv…” kezdetű mondata nálunk így hangzana: „mëlyik nyelv” vagy „milyen nyelv merne vërsënyëzni véled?”. A népnyelvben: „mëllik, millen”. Mármost az a furcsaság állt elő, hogy a mëlyik nyomán már ismerős amëlyik névmást zárt ë-vel mondtuk ki, az ugyanakkor használatba vëtt amely-et azonban nyílt e-vel „tisztëltük mëg”. Én máig így ejtëm, így szoktam mëg. …. Hasonló okokból távolodott el a szerte határozószó a szër főnév népes családjától kiejtésünkben: habozás nélkül zárt ë-vel mondtuk, hogy szërszám, szërëlő, ëgyszër, de nyílt e-vel azt, hogy „világszerte, szerteszéjjel”. Ugyancsak a nyílt ejtés mellett döntött magára hagyott nyelvérzékünk a csecsemő és a sertés szavakban. Az előbbinek előtagját nëm azonosítottuk a csëcs szóval, hiszën azt Vas mëgyében csöcs alakban ismerik; a sertést pedig disznónak mondta mindënki, s importált „finomabb” nevében nëm fëdëztük föl a sörte szó származékát. A genus jelëntésű nem főnevet ugyanügy ejtëttük, s nyilván ma is úgy ejtik Vasban, mint a tagadószót, tëhát zártan. A Petőfi-vers címét így: „A magyar nëmës”, hasonlóképpen azt, hogy a „nëmëk harca” vagy „nëmi élet”. Máig képtelen vagyok nyíltan ejteni, egész valóm bërzënkëdik tőle. Pedig hát be këll látnom, hogy nëm valami logikus, ha a nëmës nemzet jelzős szërkezetben a jelzőt zártan, a jelzëtt szót nyíltan ejtëm, holott alapszavuk ugyanaz, továbbá hogy a nyílt ejtést nëmcsak a nemzet szó támogatja, hisz már a Halotti Beszéd is elkülöníti a nem főnevet a tagadószótól, az utóbbit num alakban írva, míg a főnevet a mai írásképpel. Voltak kiejtésünkben a jelölés hiányából eredő alkalmi bizonytalanságok, követkëzetlenségëk. is. Ismertük a këgyetlen, këgyelëm szavakat és zártan ejtëttük első szótagjukat, helyësen követkëztettünk ebből még a számunkra szokatlanabb këgyes, këgyesség szavakra is. Mégis amikor az Égi Lantból – így hívták a bencés diákok énëkëskönyvét – rázëndítëttünk arra, hogy „Këgyességgel hívsz, ó Jézus…”, nyílt e-vel nyújtottuk az első szótagot, s a másodikra ruháztuk rá a zárt ejtést, így: „kegyësséggel”. Ehhëz hasonló követkëzetlenség az is, hogy nyelvtanórán a ragozásból felelve a -tok/-tek/-tök, -hoz/-hez/-höz középső tagját így, nyílt e-vel mondtuk fël, amit sohasëm tëttünk, ha szóhoz ragasztva példán szëmléltettük: „néztëk, nézitëk, néztétëk; kézhëz, kezemhëz” stb.

Mindebből az a tanulság, hogy a jelöletlenség miatt nëm tudatosodott bennünk, hogy az e bëtű két magánhangzót takar, s hogy mi azt kétféleképpen is ejtjük. Vagyis öntudatlanul „ëe-ztünk”, s így arra sëm ébredhettünk rá, hogy ez a „kincsünk”, ha nëm is az elvesztés, de a kopás veszélyének van kitéve. Mëg voltunk ëlégëdve beszédünkkel, azt tartottuk a helyës magyar beszédnek. Azóta kissé már mëgingott ifjúkorom magabiztossága: már nëm tartom tévedhetetlennek a mi vasi kiejtésünket, nëm ragaszkodom hozzá, hogy egészében azt tëgyük az „ëe-zés” normájává, ha ëgyáltalán rákerülhet még a sor ily norma elfogadására s főleg elfogadtatására…

Igazi mëglepetést, mondhatnám döbbenetnek is, okozott a pesti nyelvvel való első találkozásom. Nëm këllëtt Pestre utaznom érte: helyembe szállította az újtelepi Badics Sanyi, aki pár hónapos ott tartózkodás után újra mëgjelënt a faluban, de úgy kikupálódva, hogy alig ismertünk rá. Az utcasarkon talákoztunk össze, négyen-öten tíz-tizënkét éves fiúk, körülcsodáltuk a pár évvel idősebb pëpitazakós, nyakkendős, hullámosra frizírozott fiatalembërt, akiből a kölniillatnál is áthatóbban s bódítóbban áradt a duma, kétségtelenül magyar nyelvën, hisz mindën szavát értëttük, csak éppen úgy eltorzítva, hogy elválásunk után nëm győztünk ëlëget nevetgélni rajta. Nëm volt nehéz utánozni „ëzt a pëstiës bëszédët”, hiszën csak az e hangokat këllëtt „kihëgyëzve”, ëgyforma zártsággal ejteni. Tudtunk mi ennél nehezebb beszédtorzításokat is: „tuvudsz ívígy beveszévélnivi?” … Be is ugrattuk a kisebbekket, „v-nyelvën” mondatva velük azt, hogy „nëm të”, s nevetve bosszúságukon, amikor rájöttek, hogy azt mondták: „nevem teve” – igaz, hogy „pëstiësën”, csupa zárt ë-vel, de ezën az apró szépséghibán túltëttük magunkat. Íme, ëgy újabb bizonyíték arra, hogy a jelöletlenség miatt az „ëe-zők” sëm tartják: oly nagynak a két e hang közti különbségët, mint a mélyhangú mëgfelelőik, az o és az a közöttit.

Mikor érëttségi után magam is fëlkerültem Pestre, tapasztalhattam, hogy Sanyi „pëstiëssége” messze fölülmúlta az ottlakókét, dicséretükre lëgyën mondva. Tulajdonképpen csak a mindënkori tévé- és rádióműsorokban, no mëg a magyar és a magyarra szinkronizált filmëkben találkoztam Sanyi barátunk művi mekëgésével, súlyosbítva az á hangot is e hangok felé torzító bégetéssel. Úgy látszik, keveset forogtam „ëcht” polgári körökben, inkább a magamfajta vidékiek társaságát kerestem. Így is mëgesëtt azonban, s nëm is ritkán, hogy valaki fölkapta a fejét, ha mëgszólaltam szülőmëgyém ízës nyelvén, azt is tudták némëlyek, honnan szalajtottak. Kicsit viszolyogtam az ilyen fëltűnéstől; az embër könnyen Göre Gáborrá válik Pestën.

 (Részletëk Szente Imre SZABAD SZEMMEL című kötetében [Stockholm, 2003] mëgjelënt írásából)

________________

Csabai László

Ëgy születëtt pesti találkozása a „zárt ë”-vel

Talán azokon a meleg fénnyel múltba vesző zalai nyaraimon kezdődött, amikor szüleim pesti gyerëkként több hónapra lëadtak ottani rokonainkhoz, hadd szívjak ëgy kicsit szabadabb, tisztább levegőt a magyar tájban. Az, hogy pesti gyerëk, akkoriban, abban a kis faluban mëgkülönböztető bélyëgëm volt, gyakorta mëgszólításom is. Volt annak némi kis irigységgel átszőtt, elismerő fëlhangja, de főképpen a természetközeli talpraesëttségnek híjával lévő, messziről jött ficsúrnak kijáró lëkezelésëm is. Embëre és helyzete válogatta, de a napok, hetek múltával, mindinkább valami összetartozás-hangulatú, elnéző csipkëlődéssé szëlídült bántó éle is. A kortársaimmal ëgyütt töltött idő, az időnként bizony durva mëgméretésëk, közös játékok, kószálások és titkok segítëtték elfogadásomat. Ennek az évről-évre ismétlődő folyamatnak mëghatározóan lényegës része volt természetës nyelvi és kiejtési idomulásom is mindkét irányban. Igen, így mondták: lëadnak Zalába. Bizonnyal tëttën érhető ebben a fővárosiak vidékieket érintő, talán nëm is tudatos lëkezelése. Na, én aztán mëg is kaptam mindën évben kétszër. Zalába mëgérkezve rëndszërint –­ jobbik esetben – némi idegënkëdés, de előfordult, hogy a mestërkélten furcsának kijáró élcëlődés fogadta beszédëmet. Pestre visszaérkëzve mëg parasztos beszédëm adott okot szüleimnek a pironkodásra, társaimnak a gúnyolódásra. Be- és visszailleszkëdésëm ëgyik legfontosabb eleme volt a teljes kiejtési, nyelvhasználati azonosulás. Bennem mindkét esetben fëlhorgadt valami sajátomat védelmező dac. Pesties beszédëm bántása éppúgy rosszul esëtt Zalában, mint vidékies beszédëm bántása Pestën.

A szabad nyarak szép emléke, a táj, a föld, az állatok mëgélt közelsége, de elsősorban az ott élők életrevalóságra nevelőn meleg embërsége egész életëmet mëghatározóan kísér el az évek távolából is.

A másik mëghatározó szál az irodalommal való iskolai összefonódásomból indul. A napi fëladatkényszërëk nyűgétől szabadult emlékeim csak szépet, értékët terëmtő és tartó rácsodálkozást, hangulatot és elmélyülést őriznek. Sokat köszönhetëk tagozatos zenetanárnőmnek is, aki elvezetëtt a népzenéhez, mely a zenei anyanyelv alapjaként, az ízlés-szekértáborokat összefogóan ősforrása mindën mai irányzatnak. Ez ësmént azt a mëggyőződést mélyítëtte tovább bennem, hogy az önazonosságunkat mëgőrző fontos különbségeink a dolgok mélyén nëm elválasztanak, hanëm összekötnek mindënkit. A tárgyi és viselkedéskultúrára is ugyanez vonatkozik. Nem különben a nyelvre, hiszën legféltëttebb érzéseink, gondolataink és titkaink foglalataként is, időnként elmérgesëdő nézeteltéréseink fegyvereként is, és mindënnapjaink sokak által öntudatlan eszközeként is közös kincsünk.

Az, hogy a hazai tájnyelv ezër színe nëmcsak a kifejezésformák formai eltéréseit fëdi, mindig is érdëkës tény volt számomra. Mindënféle hozzáértés vagy rëndszërëző alaposság nélkül csodálkoztam rá elém került változataira. Az azonban, hogy a formai eltérésëk jó része a magyar beszédkultúra részeként még manapság is fontos jelëntés-mëgkülönböztető szerepët hordoz, csak a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány ez irányú ismertető anyaga tëtte tudatosan ëgyértelművé számomra. Ez akkor történt, amikor Vërësëgyházán az Anyám Fekete Rózsa versmondó találkozó országos döntőjének szërénytelen résztvëvőjeként olvashattam figyelëmfëlhívásukat. Valami fëlismerés ízű örömet érëztem, hogy a lassan múltba kopó tájnyelv ëgy része ezën önálló tartalmi, jelëntés-megkülönböztető szerepe által méltán mëgőrződhet. Nëm valami mással is helyettësíthető, szabadidős elfoglaltságnak, zárványérdëkësségnek érzëm az ebben való közreműködésëm, hanëm csekély hozzájárulásnak tekintëm ëgy méltó ügyhöz.

Mëghatározóan fontos élményëm volt Szente Imrével való találkozásom is. Az ő Kalevala-fordításának viszonylag szűk körben tartott ismertetésén részt vëhettem, és ennek során mindën eddigi tartózkodásom köddé vált az ëposszal kapcsolatban. Jelölt fordítása ugyanis a különös tagolású mű mindën ízét átszövően, szépen archaikus magyar nyelvi átszövéssel közvetíti a finn nemzeti ëposz tartalmi és formai sajátosságait. Ez mëgjelënik a kifejezésbeli változatosság ezërnyi színében és a fordító jelölésnek mëgfelelő, anyanyelvi gyökerű olvasatában is. Kétségët kizáróan a nyelvi tiszta forrás mëgőrző és mëgtermékënyítően új erőt adó fëlszínre törése pillanatainak lëhettem tanúja.

A jelölt versëket kézben tartva, a magnót hallgatva követtem azok helyës kiejtését. Ennek kiegészítéseként a jelölt versëk némelyikét számítógépre vittem és aláhúzással kiemeltem a másként ejtendő e hangokat. Sőt kinyomtatás után még színës kihúzóval is igyekëztem fëltűnőbbé tënni őket. A mindënnapos beszédhelyzeteim hátterében is mind gyakrabban előtűnik, ízlelgetve, helyét mérlegëlve a zárt ë. Kétség esetén a kérdésës e hangot ö-re váltva könnyebb értenëm, hiszen ha értelmét így is fülnek nëm sértőn mëgtartja a szó, akkor ott a helye a zárt ë-nek.

Ebbéli igyekëzetëm ëgyre javuló eredményei ellenére is mindig bennem maradt valamiféle módoltság-érzet. Ez a kapott-ismétëlt biztatások tükrében nëm vëtte el a kedvem a további gyakorlástól. Az ily módon mëgtanult versëkkel azután versmondó versënyëkre is elmerészkëdtem. A korábban említëtt Kalevala ëgyik számomra különösen kedves részletét pedig ëgy nyelvészeti konfërëncián és ëgy alapítványi rëndëzvényën Szente Imre nagyon mëgtisztëlő jelënlétében is előadhattam.

A közel sëm szokványos választású, jelölt Kalevala-részletët a vërësëgyházi versmondó találkozón is elmondtam. Az, hogy ez különösebb visszhangot nëm váltott ki, természetësen nëm a mű hibája. A résztvëvők ëgyik kötetlen találkozóján azonban ëgyik, finnországi kapcsolatokat tartó versmondó társam úgy vélte, finn származású vagyok (!?). E találkozó végén jóleső elismerésként mëgkaptam a Bárczi-harangot. (2004. március 12.)

________________

Állásfoglalás a 15. magyar magánhangzóról

Tekintettel alapítványunk névadójának, Bárczi Géza akadémikusnak, Kodály Zoltánnak és ëgy évvel ezelőtt elhunyt tisztëletbeli elnökünknek, Bodolay Géza kandidátusnak nyilatkozataira, valamint a jelën tanácskozáson elhangzottakra, a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány a követkëző állásfoglalást tëszi közzé:

  1. A magyar nyelvben 15 magánhangzó van, csak a nyílt e és a középzárt ë különbsége a nyelvközösség ëgy részénél elmosódott. Hogy e két hang szerves része a magyar nyelvnek, ugyanúgy, mint az a és az o különbsége, az mëgmutatkozik mind a hangtani rëndszërben (alsó, középső, fëlső nyelvállás párhuzamai), mind a toldalékolási rëndszërben, amely csak ezzel követkëzetës (például -on/-ën/-ön; -an/-en).

A mëgkülönböztetés ëgyéb előnyei:

  • változatosabb hangzás (köztudomású, hogy a magyar nyelvben nagyon sok az e, még az ë nélkül is);

  • jóval kevesebb azonosalakúság, félreérthetőség.

2. Az Egri Kiejtési Konfërëncia célkitűzése, a kiejtési norma mëgállapítása azóta sëm történt mëg. A gyakorlatban a köznyelvi kiejtésnek kétféle változata van, az „e-ző” és az „ë-ző”. Ezt bizonyítja, hogy nagyon sok, nagyvárosban élő értelmiségi is mëgtartotta „ë-ző” kiejtését, anélkül, hogy más nyelvjárási jelenségëk mëgnyilvánulnának beszédében. A szaktekintélyëk többsége elismeri, hogy az utóbbi nyelvváltozat szëbb. Mégis a köztudatban az ëgyféle e-t használó beszédët tekintik köznyelvinek. Kívánatos, hogy a majdan remélhetőleg mégis elkészülő kiejtési norma, Bolla Kálmán kifejezésével a „helyësbeszéd”, rögzítse a kétféle e hang elismerését.

3. A manapság köznyelvinek tekintëtt kiejtésből nëm ëgyértelműen a zárt ë hang hiányzik, hanëm a tiszta nyílt e is, az e-féle hangok lebegnek a kettő képzési helye között. Ezért az ë-zés kifejezés helyett a jövőben a Szente Imre által ajánlott eë-zés kifejezést használjuk.

4. A nyílt e hang (a mély, ajakkerekítéses a mellett) legjellegzetësebb hangunk. Az e-ë szëmbenállás egész hangrëndszërünket veszélyëzteti. Az e helyére előrecsúszik az á, elveszti mély (vëláris) jellegét, nyújtott e-féle hang lësz (bégetés, rikkancsnyelv) az a pedig az á mëgüresëdëtt helyét foglalja el. Ezért az Alapítvány a jövőben kiterjeszti tëvékënységét az egész kiejtés ápolására, bár tëvékënységének súlypontját továbbra is az e-ë szëmbenállás jelënti, mivel ezt sënki más nëm vállalja föl.

5. Általában is több figyelmet këll fordítani fëlsőoktatási és közoktatási intézményeinkben a helyës magyar kiejtés oktatására. Ennek keretében föl këll hívni a figyelmet a kétféle e hang létëzésére, s hogy ez nëm lëvetendő „tájszólás”, főként nëm hiba, ellenkëzőleg, ez az igényësebb változat.

6. A kiejtési, vers- és prózamondó versënyëk vidéki szereplőinek figyelmét fël këll hívni arra, hogy nëm hátrány, hanëm inkább előny, ha kétféle e-t használnak. Ezt már a versënykiírásban célszërű lënne fëltüntetni. Csak ilyen „pozitív diszkriminációval” lëhet elérni, hogy në szokjanak lë róla, ha fëllépésre készülnek.

7. Helyësírásunk sajnálatos történeti okokból nëm jelöli az e és az ë különbségét. Mivel az utóbbi évszázadban az írás elsődlegëssé vált az élőbeszéddel szëmben, erősen terjed az ëgyféle e-s kiejtés. Ezt a változási irányt erősíti Budapest tekintélye, továbbá a rádió és a tévé, amely szintén ezt terjeszti. Ennyi romboló hatással szëmben a biztatás, hogy aki tudja, tartsa mëg, kevés.

8. Nëm az esélyëgyenlőség, csak az esély némi javítása érdëkében méltányos és elvárható, hogy a hangos tájékoztató eszközökben minél több eë-ző bemondó, riportër lëgyën, lëhetőleg a magyar népesség összetételének mëgfelelő arányban.

9. A helyesírás nëm föltétlenül esik ëgybe a helyës kiejtéssel. Méltányos, hogy az értékësebb, hagyományőrző normát tudatosító ë bëtű legalább bizonyos mértékig mëgjelënjën az írásban. Nëm helyësírási jelként, hanëm kiejtési segédjelként, tudatosítás céljából, és főleg hangos elmondásra szánt szövegëkben. (Mivel ugyanaz a bëtű van mellékjellel ellátva, nëm változtatja mëg zavaróan az írásképet.)

10. Az írásban való jelölésnek nëm akadálya, hogy ëgyes szavakat vidékënként másképpen ejtenek. Ilyen mértékű ingadozás más jelënségekben is van, például a hosszú í-t, ú-t, ű-t a Dunántúl nagy részén nëm ejtik, a helyësírás mégis ëgységësen szabályozza ezëket. Az ë-zés köznyelvi normáját nëmcsak lëhetségës mëgterëmteni, hanëm lényegében készen van. „Kiejtési szótár és útmutató 15 magánhangzóval” címën 2001-ben mëgjelent a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. (További csiszolás természetësen lëhetségës.)

11. Az iskolai magyar nyelvtankönyvekben mëg këll jelënnie az ë-nek ott, ahol a nyelvi rëndszër csak ezzel követkëzetës (a toldalékokban, például -hoz/-hëz/-höz; -tok/-tëk/-tök stb.), valamint a hangtan tárgyalásánál – a korábbi gyakorlatnak mëgfelelően.

12. Aki nëm -ző vidékről származik, arra nëm kívánjuk ráerőltetni ezt a gazdagabb nyelvváltozatot, de aki mégis érdëklődik iránta, annak – több élő példa bizonyítja – nëm lëhetetlen mëgtanulni, ha mëgfelelő írásos és hangzó segédanyag rëndëlkezésre áll. (Terveinkben szerepël az utóbbi is.)

13. Az ly hang kiveszëtt az íráskép ellenére is. (Bizonyára nëm volt rá különösebben szükség, hisz a j hang az ly-jel együtt sëm nagyon terhelt.) Az ë jelentősége mérhetetlenül nagyobb, éppen ezért évszázadokon kërësztül mëgmaradt írásjel nélkül is. Lëhet, hogy végül mindën erőfeszítésünk ellenére el fog sorvadni (nëm is föltétlenül a középzárt ë, inkább a nyílt e), de ebbe csak akkor nyugodhatunk bele, ha mindënt mëgtëttünk a pusztulást elősegítő hatások ellensúlyozására. Kodály szavaival: „hit kell”, és mint Bárczi Géza mondta: „mëg këll szabadulni mindën »úgyis mindëgy« hangulattól”.

Budapest, 2003. novembër 19-én, a IV. Bárczi Géza Emléknapon

 Mészáros András elnök             Buvári Márta alapító            Dr. Fehér Bence titkár

A Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány kezelő testülete nevében

BÁRCZI FÜZETËK

I. füzeT. 2004

T A R T A L O M

Mészáros András: Az igényës köznyelvi kiejtésért. Előhang a Bárczi Füzetëkhëz 3

T u d o m á n y o s   t a n á c s k o z á s

Mészáros András: Mëgnyitó 5

Wacha Imre: A helyes kiejtés tanításának gondjai és a Kazinczy-versenyek tapasztalatai 6

Bolla Kálmán: A zárt és nyílt <e> problematikája tágabb összefüggésekben vizsgálva 14

Fodor Katalin: Néhány gondolat nyelvjárási e-féle hangjaink variánsairól, hatásukról és

helyükről a magánhangzórendszerben 28

F ü g g e l é k

Szente Imre: A tizënötödik magyar magánhangzóról 31

Csabai László: Ëgy születëtt pesti találkozása a „zárt ë”-vel 34

Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány: Állásfoglalás a 15. magyar magánhangzóról 36

5 hozzászólás – 1. Bárczi Füzet. Köznyelvi kiejtésünkért. Wacha Imre, Bolla Kálmán, Fodor Katalin, Szente Imre, Csabai László írásai

  1. Péter László mondja:

    Kései hozzászólásom oka a Zeneakadémia hangversenyén Kodály Esti dalának előadása. Az Iskolai énekgyűjteményben a dalt Pásztón (Heves m.) gyűjtő Kodály jelölte a rövid zért e-t, ám a Zeneakadémia nem mutat példát, az énekkar nem élt ezzel a változatossá, szebbő tevő kiejtéssel. Ezt tettem szóvá a Magyar Nemzetnek küldött írásomban, de nem közölték, mert túlságosan tudományosnak (!) minősítették. Pedig úgy véltem, vélem, ez jó alkalom lenne a kérdés ismételt fölvetésére, közkinccsé tételére, országos megvitatására. Örülnék, ha ebben az egri tanácskozások résztvevői támogatnának. Köszönettel: Szeged-Szőreg, 2013. nov. 2. Péter László professor emeritus

  2. Buvári Márta mondja:

    Bizony, mi is örülnénk, ha a 2. egri kiejtési konferencia többi részvevője is támogatná ezt az ügyet, de sajnos egyedül vagyunk. Cikkét azért jó lenne valahol megjelentetni. Talán próbálja meg az Édes Anyanyelvünkben! Ha ott sem vállalják, megtisztelne, ha ránk bízná, örömmel föltennénk honlapunkra, csak ennek kisebb a hatása.
    Tisztelettel üdvözli
    Buvári Márta

    • Hendri mondja:

      Pe1l Pista be1csi fantasztikus! Az ilyen ctrosane1k mint a TV2, meg sem e9rdemelne9, hogy be tegye hozze1juk a le1be1t.De van me9g nekfcnk egy me1sik nagyszerű dude1sunk is : Szokolay Dongf3 Bale1zs !:) Őt is e9rdemes megismerni!www.kobzart.hu

      • Cop mondja:

        Nagyon sze9p! c9n is szeretne9k egy ilyet! :dMennyi fonal fogotyt hozze1? Azt a minte1t kf6te9s kf6zben magyarosedtottad legale1bb? :D c9rdemes lenne kf6zze9 tenni.Szilvi

  3. Buvári Márta mondja:

    Az előbbihez: Nekünk is erősítés lenne az Anyanyelvápolót Szövetségénél, ha elküldené oda – még akkor is, ha nem vállalják a közlést.

Hozzászólás ehhez a cikkhez: 1. Bárczi Füzet. Köznyelvi kiejtésünkért. Wacha Imre, Bolla Kálmán, Fodor Katalin, Szente Imre, Csabai László írásai

(A mezők kitöltése kötelező. A villámlevélcím cím nem fog látszani a hozzászólás elküldése után.)