.
100 éve, 1919. január 27-én hunyt el nemzeti költőnk.
Diósadi Ady András Endre
(Érmindszent, 1877. novembër 22. – Budapest, Tërézváros, 1919. január 27.)
Tisztëletére és épülésünkre szeretettel adjuk közre ezt az alapos válogatást, mely
Bodolay Géza irodalomtörténész, nyelvész
Versëk szëbben című versgyűjteményéből származik (Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, 2001).
.
.
ADY ENDRE 93 VERSE
SZËBBEN – 15 MAGÁNHANGZÓS ÁTÍRÁSBAN
VERSMONDÓKNAK, VERSKEDVELŐKNEK
.
.
Ady és Csinszka 1914-ben
.
.
TARTALOM
Sorrëndben, majd alatta ábécérëndben
.
A VERSËK SORRËNDJE
.
Kossuth halálának évfordulójára
Karácsony
Az Illés szekerén
,,Ádám, hol vagy?”
Krisztus-kërëszt az erdőn
Az Úr érkëzése
Imádság háború után
A Sion-hëgy alatt
Álmom: az Isten
Az Isten harsonája
Hazamëgyëk a falumba
Ének a Visztulán
A magyar Mëssiások
Jó Csönd-herceg előtt
Álom ëgy méhesről
Nekünk Mohács këll
Én kifele mëgyëk
Az Uraknak Ura
Hiszëk hitetlenül Istenben
Isten drága pénze
Az Isten-kereső lárma
Ëgy kevésnyi jóságért
Hajlongni emerre, amarra
Dühödt, halálos harcban
Az Idő rostájában
A Patyolat üzenete
Kis, karácsonyi ének
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Istenhëz hanyatló árnyék
Két kuruc beszélget
A Kalota partján
A szétszóródás előtt
Góg és Magóg fia vagyok én,…
Hazavágyás Napfény-országból
A magyar Ugaron
A Gare de l’Ëst-ën
Hepehupás, vén Szilágyban
Fölszállott a páva
Mëgáradt a Tisza
Az ős Kaján
A Duna vallomása
Magyar jakobinus dala
A téli Magyarország
Bujdosó kuruc rigmusa
Zilahi embër nótája
A föl-földobott kő
Csaba új népe
A magyar tanítókhoz
Dal a Hazugság-házról
A Përc-embërkék után
Ülj törvényt, Werbőczi!
Sípja régi babonának
Utálatos, szerelmes nációm
Üzenet amërikai véreimhöz
A Tél asztalánál
Vérës panorámák tavaszán
A mesebeli János
Üdvözlet a győzőnek
Sirasson mëg
Zsóka búcsúzója
Havasok és Riviéra
Héja-nász az avaron
Lédával a bálban
Ëgyedül a tengërrel
A bélyegës sereg
Csokonai Vitéz Mihály
A kürtösök szava
A grófi szérűn
Dózsa György unokája
A paraszt Nyár
Szeretném, ha szeretnének
Zúg-zëng a jégcimbalom
Magyar vétkek bíborban
Küldöm a frigy-ládát
Álmodik a nyomor
A fajok cirkuszában
A Tűz márciusa
Ének aratás előtt
A Tűz csiholója
Élet helyëtt órák
A hőkölés népe
Emlékëzés ëgy nyár-éjszakára
Nótázó, vén bakák
Embër az embërtelenségben
Intés az őrzőkhöz
Kurucok így beszélnek
Krónikás ének 1918-ból
Ifjú szivekben élëk (207)
És mégis mëgvártalak
Vallomás a szerelëmről
Őrizëm a szëmëd
Nézz, Drágám, kincseimre
Intés szëgény legényëknek
.
.
A VERSCÍMËK ÁBÉCÉRËNDBEN
.
,,Ádám, hol vagy?”
A bélyegës sereg
A Duna vallomása
A fajok cirkuszában
A föl-földobott kő
A Gare de l’Ëst-ën
A grófi szérűn
A hőkölés népe
A Kalota partján
A kürtösök szava
A magyar Mëssiások
A magyar tanítókhoz
A magyar Ugaron
A mesebeli János
A paraszt Nyár
A Patyolat üzenete
A Përc-embërkék után
A Sion-hëgy alatt
A szétszóródás előtt
A Tél asztalánál
A téli Magyarország
A Tűz csiholója
A Tűz márciusa
Álmodik a nyomor
Álmom: az Isten
Álom ëgy méhesről
Az Idő rostájában
Az Illés szekerén
Az Isten harsonája
Az Isten-kereső lárma
Az ős Kaján
Az Úr érkëzése
Az Uraknak Ura
Bujdosó kuruc rigmusa
Csaba új népe
Csokonai Vitéz Mihály
Dal a Hazugság-házról
Dózsa György unokája
Dühödt, halálos harcban
Ëgy kevésnyi jóságért
Ëgyedül a tengërrel
Élet helyëtt órák
Embër az embërtelenségben
Emlékëzés ëgy nyár-éjszakára
Én kifele mëgyëk
Ének a Visztulán
Ének aratás előtt
És mégis mëgvártalak
Fölszállott a páva
Góg és Magóg fia vagyok én,…
Hajlongni emerre, amarra
Havasok és Riviéra
Hazamëgyëk a falumba
Hazavágyás Napfény-országból
Héja-nász az avaron
Hepehupás, vén Szilágyban
Hiszëk hitetlenül Istenben
Ifjú szivekben élëk (207)
Imádság háború után
Intés az őrzőkhöz
Intés szëgény legényëknek
Isten drága pénze
Istenhëz hanyatló árnyék
Jó Csönd-herceg előtt
Karácsony
Két kuruc beszélget
Kis, karácsonyi ének
Kossuth halálának évfordulójára
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Krisztus-kërëszt az erdőn
Krónikás ének 1918-ból
Kurucok így beszélnek
Küldöm a frigy-ládát
Lédával a bálban
Magyar jakobinus dala
Magyar vétkek bíborban
Mëgáradt a Tisza
Nekünk Mohács këll
Nézz, Drágám, kincseimre
Nótázó, vén bakák
Őrizëm a szëmëd
Sípja régi babonának
Sirasson mëg
Szeretném, ha szeretnének
Utálatos, szerelmes nációm
Üdvözlet a győzőnek
Ülj törvényt, Werbőczi!
Üzenet amërikai véreimhöz
Vallomás a szerelëmről
Vérës panorámák tavaszán
Zilahi embër nótája
Zúg-zëng a jégcimbalom
Zsóka búcsúzója
.
.
KÖLTEMÉNYËK
.
.
.
.
.
Virág borít ma csöndes sírhelyet,
Körötte áll nagy gyászoló sereg.
Élővirágok tarka kelyhein
Mennyi tündöklő, drága gyöngy ragyog! –
Në szívd magadhoz őket, napsugár:
Ëgy nemzet hulló könnyei azok!
.
A gondolat, mely messze elbolyong,
Az érzés mind, mi szívünkben zsibong,
Mëgtér, mëgáll a néma sír körül.
E néma sír sok álmot visszahoz,
Mert benne a mi vérző, hű szivünk:
Kossuth Lajos nagy szíve porladoz.
.
Kossuth Lajos… mennyit jelënt e név!
Szeretetët, bízó, honfi reményt,
Szabadságot, mely világot mëgvált,
Bosszút, melynek órája ütni fog!…
Kijelëntés, ezërszër szent e név,
Ëgy nép szivében élő nagy titok!…
.
Mely ég küldött, Të szent Apotolunk,
Midőn mëghalni készült szép honunk?
Elállott már e nemzet szívverése,
Az égtől várt csak mëgváltó csodát:
S Të mëgjelëntél, testté lëtt vágyunk;
Kivívtad a nép igazát, jogát!
.
Të izentél – igy mondta azt a dal.
És követëtt reménnyel a magyar!
Të fényësebbé tëtted hírnevét,
Mint a küzdelmes, zordon sszázadok;
Të szabadságot adtál hazádnak!
És az nekëd csak ëgy sírt adhatott…
.
Nëm! Nékëd adta reményét, hitét,
Tëérted égő, szerető szivét!
Tégëd mindën magyar szivébe zárt,
A síri hant csak testëd fëdte el:
Tégëd szivünknek vágya terëmtëtt,
Szivünkben van nékëd szentëlve hely!
.
A nap heve nëm vész el. Hiába
A langy eső sëm ömlik a tájra:
Ha lësz oly kor, hogy a népek előtt
A nemzet és haza összeomolt
S nëm lësz hon, csak világ – a magyarnak
Lësz hazája, mert Kossuthja volt!…
.
Nyugodj békén hazánk Apostola!
Nëm fog feledni hű néped soha!
A szeretet örök cél és erő,
El nëm veszti sëm a jövő, së` mult, –
Ki szeretëtt úgy, mint Të szerettél,
Akkor is él, ha már a sírba hullt!…
.
S ha mégis lënne kor vagy nemzedék,
Mely elfeledné a Kossuth nevét –
Në éljën akkor igaz hazafi,
Vagy hogyha él, tagadja mëg hitét
S átkozza mëg – bár szive szakad mëg –
Szentségtörő, hálátlan nemzetét!…
.
.
.
I.
.
Harang csëndül,
Ének zëndül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll mindën lélëk.
.
Mindën embër
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Mëssiás
Boldogságot szokott hozni.
.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vénëk,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
.
Mintha itt lënn
A nagy Isten
Szent këgyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Mindën szívben
Csak szeretet lakik máma.
.
.
II.
.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepëlni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
Úgy mint régën –
Fohászkodni,
De jó volna mëgnyugodni.
.
De jó volna mindënt, mindënt
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermëk lënni.
Igaz hittel, gyermëk szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
.
.
III.
.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló embër
Embër lënne újra,
Talizmánja lënne
A szomorú útra.
Golgotha nëm volna
Ez a földi élet
.
Ëgy erő hatná át
A nagy mindënségët,
Nëm volna más vallás,
Nëm volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És ëgymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
.
.
.
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezëk a tüzes szekerek.
.
Az Illés-nép Ég felé rohan
S mëgáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
.
Ég s föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele,
Gonosz, hűvös szépségëk felé
Száguld az Illés szekere.
.
Szivük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld rëájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
.
.
,,ÁDÁM, HOL VAGY?”
.
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim lëigázza.
.
Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szëmét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
.
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, mëgelőzött.
.
Hallom, ahogy lelkemben lépkëd
S az ő bús ,,Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverésëk.
.
Szívemben már őt mëgtaláltam,
Mëgtaláltam és mëgöleltem
S ëgyek lëszünk mi a halálban.
.
.
KRISZTUS-KËRËSZT AZ ERDŐN
.
Havas Krisztus-kërëszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha kërësztre nézëtt,
Én mëg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha kërësztre nézëtt.
.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: ëgy Igën s ëgy Nëm,
Ëgymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Mëgemelëm kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
.
.
.
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
.
Nëm harsonával,
Hanëm jött néma, igaz öleléssel,
Nëm jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
.
És mëgvakultak
Hiú szëmeim. Mëghalt ifjuságom,
De őt, a fényëst, nagyszërűt,
Mindörökre látom.
.
.
IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN
.
Uram, háboruból jövök én,
Mindënnek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszën Të vagy a Béke.
.
Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj ëgy csókot a szívemre,
Hogy ëgy kicsit lohadjon.
.
Lëcsukódtak bús, nagy szëmeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Tégëd, Tégëd látnak.
.
Két rohanó lábam ëgykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekëm lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
.
Nëm harcolok és nëm csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
.
Uram, láss mëg Të is engëmet,
Mindënnek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszën Të vagy a Béke.
.
.
.
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépëtten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledëtt,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hëgy alatt.
.
Ëgy nagy harang volt a kabátja,
Piros bëtűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
.
Lámpás volt rëszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszëmben a régi ifjuság:
Érëztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
.
Mëgvárt ott, a Sion-hëgy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, këgyes volt az öreg.
.
Ráncos, vén kezét mëgcsókoltam
S jajgatva törtem az eszëm:
,,Hogy hívnak tégëd, szép öreg Úr,
Kihëz mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nëm emlékëzëm.”
.
,,Halottan visszajöttem hozzád,
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék ëgy gyermëki imát.”
Ő nézëtt rëám szomorún
S harangozott, harangozott.
.
,,Csak nagyszërű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Mindën lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hëgy alatt.
.
.
ÁLMOM: AZ ISTEN
.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Sëmmi,
A sorsom: mënni, mënni, mënni
S az álmom: az Isten.
.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
.
Nëm bírom már harcom vitézül,
Mëgtelëk Isten-szerelëmmel:
Szeret kibékülni az embër,
Mikor halni készül.
.
.
.
Mikor az elnyomottak, a sënkik,
Jajdulva, fegyverkëzve jönnek,
Az Isten jön és millió árnya
Méhébe halt erőnek és örömnek.
Jajdulva, fegyverkëzve jönnek.
.
Akik erőt és örömet ölnek,
Nëm lësz majd këgyelëm azoknak.
Néhány ezër évig tűr az Isten,
De azután jaj a gyilkosoknak.
Nëm lësz majd këgyelëm azoknak.
.
Mert Isten: az Élet igazsága,
Parancsa ez: mindënki éljën.
Parancsa ez: mindënki örüljön.
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljën.
Parancsa ez: mindënki éljën.
.
Jönni fog az Isten, az ős Élet
S e földön szól majd harsonája:
,,Halottak, élők és eljövendők,
Ím, igazságot tëszëk én máma.”
S e földön szól majd harsonája.
.
Aki csak élt mások könnye árán,
Rëttenetës, rút véggel pusztul.
Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok,
Dögként fog elhullni, csapatostul:
Rëttenetës, rút véggel pusztul.
.
.
HAZAMËGYËK A FALUMBA
.
Szigorú szëme mëg së rëbben,
Falu még nëm várt këgyesebben
Városi bujdosóra.
.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha lëborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engëm szánnak, szeretnek.
Engëm az én falum vár.
.
Mintha pëndëlyben látna ujra
S nëm elnyűve és mëgsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.
.
Majd szól: ,,Én gyermëkëm, pihenj el,
Békülj mëg az én ős szivemmel
S borulj erős vállamra.”
.
Csitítgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szivemre.
.
S mint kit az édësanyja vert mëg,
Kisírt, szëgény, elfáradt gyermëk,
Úgy alszom el örökre.
.
.
.
Isten vidám úr a Föld fölött:
Lengyelországot Isten óvja.
Polónia a vidám rabok
S törött sajkások víg hajója.
.
A Visztulánál hajdan s ma is
Tréfás, dalos halászok ülnek
S Polóniának asszonyai
Új és új lengyelt ëgyre szülnek.
.
Halat a Visztula s gyermëkët
A lengyel asszony ad örökké.
Miért hát a Halál jelszava,
A sírból szálló ,,soha többé”?
.
Boldog hajó a vén gálya is,
Ha hátán gyermëkëk is futnak.
S nincs ott pokol és nincs ott Halál,
Ahol dalolni s szülni tudnak.
.
Isten vidám úr a Föld fölött,
Mindën fajzatnak üdvössége.
Az Isten: Élet – hallëluja –
S az Életnek nincs soha vége.
.
.
.
Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezërszër Mëssiások
A magyar Mëssiások.
.
Ezërszër is mëghalnak
S üdve nincs a kërësztnek,
Mert sëmmit së tëhettek,
Óh, sëmmit së tëhettek.
.
.
.
Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacok a fogam s fütyörészëk.
Hátam mögött jön tíz öles
Jó Csönd-herceg
És jaj nekëm, ha visszanézëk.
.
Óh, jaj nekëm, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a holdra:
Ëgy jajgatás, ëgy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
.
.
.
Páris helyëtt: falu csöndje,
Csöndes Ér, szagos virágok,
Zöngő méhek s hárs alatt
Hahotázó gyermëkëk,
Okuláré és karos-szék.
.
Méhes mellett hűvös álmok
S kik szakadtak ágyékomból,
Unokák és gyermëkëk,
Bolondok és pajkosak,
Babrálgatnák ősz szakálam.
.
Alkonyatkor ósdi könyvet
Ejtenék ki vén kezemből.
Fölöttem az Ég ragyog:
,,Hëss, aludni gyermëkëk,
Csillagot néz nagyapátok.”
.
Méhes alól a világot
Összevissza jól befutnám,
Mosolyogva, boldogan,
Ülve-szállva gőgösen
Talán Párisban is járnék.
.
Holdas képpel, ezër boggal,
Száz titokkal, ígérettel
Jön az Élet s csalogat.
Kupát fogok s nevetëk:
,,Nëm këllesz, sápadt boszorkány.”
.
Méhes mellől szent, nagy éjben
Békés lelkemből szállnának
Bátor, tiszta, szűz, erős,
Földszagú gondolatok
S küldném őket a világba.
.
.
.
Ha van Isten, në könyörüljön rajta:
Veréshëz szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
.
Ha van Isten, mëg në sajnáljon engëm:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nëhogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
.
Ha van Isten, földtől a fényës égig
Rángasson minket végig.
Në lëgyën ëgy félpërcnyi békësségünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Én kifelé megyek
.
.
.
Ëgy-ëgy szitok, szép szó, üvöltés
Jön messziről még-még utánam,
Zúgó fülemig alig ér el,
Mértföldeket lép-lép a lábam:
Én kifelé mëgyëk.
.
Hátul: ëgyre messzebb az Élet,
Elől: jön-jön azIsmeretlen,
Nëm gyűlölöm, kiket gyűlöltem,
Nëm szeretëm, kiket szerettem:
Én kifelé mëgyëk.
.
Mit hagyok itt, nëm is tudom már,
Messzebb-messzebb visz mindën óra
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé mëgyëk.
.
.
AZ URAKNAK URA
.
Már-már lelkem csúf bűnök veszték
S jöttek békés esték:
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.
.
Lëmënő, szép Nap volt az arca
S könyörület rajta.
Az élet be sok újat hozott
S Isten nëm változott.
.
Falusi, nádas iskolában
Már ilyennek láttam,
Ki rossz helyëtt jó és új szivet
Adhat mindënkinek.
.
Hajunknak ëgy ősz, hulló szála
Följegyzëtt bú nála
S ha bűnös lény tőle elköszön,
Ő vár, míg visszajön.
.
Nëm rója mëg sok vétkeinket,
Mert ő szeret minket
S poklok felé visz bár az utunk,
Ő int s visszafutunk.
.
Bennünk él s be jó hinni benne,
Ez ős szerelëmbe,
Ő még a temetőn is virít,
Ő a gyermëki hit.
.
Fölemelt és vérëm lëmosta,
Szivem visszahozta,
Sebeimre áldóan szëdëtt
Balzsamos füveket.
.
Édës-ernyedten várok várva
Most már a halálra.
Szëmëm: övé volt, kezem: keze,
Mindënt ő végeze.
.
Háboruba el ő bocsájtott
S bűnökből kihántott.
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.
.
.
.
Hiszëk hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohsë volt úgy rászorulva
Sëm élő, sëm halott.
.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott sëmmiség.
.
Most mindën-mindën imává vált,
Most mindën ëgy husáng,
Mely veri szívem, testëm, lelkem
S mely këgyes szomjuság.
.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lëkacagott szavak,
Óh, bár haltam volna mëg akkor,
Ha lëkacagtalak.
.
Szüzesség, jóság, bölcs dërékség,
Óh, jaj, be këllëtëk.
Hiszëk Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
.
Mëg-mëgállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
.
Mindën titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szëgény hajszolt magam.
.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Mindën, mit áhitok
S mért áhitok? – ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
.
.
.
Hát eljöttem a kamattal,
Uram-Isten,
Agyonnyargalt akarattal
Siettem, hogy el në késsek.
.
Itt az Élet, itt a pénzëd
.
Sokat këllëtt ráfizetni,
Uram-Isten,
Magamnak nëm maradt sëmmi:
Rámënt mind a kamatokra.
.
Gyilkos volt a világ sodra.
.
Inaimnak frisseségét,
Uram-Isten,
Barna hajam sürüségét,
Erőmet a vérben, agyban:
.
Nekëd adtam, odahagytam.
.
Drága pénz volt, mindëgy most már
Uram-Isten,
De hogyha már mëgkinoztál,
Hagyd még nálam drága pénzëd.
.
Drága kölcsön, drága Élet.
.
Fogatlanul, akaratlan,
Uram-Isten,
Lëhessek még hatalmadban,
Uzsorával lëgyek még ott:
.
A világban, nyomorékod.
.
Nagy adóval, nagy kamattal,
Uram-Isten,
Akaratlan akarattal,
Add, ëgy kicsit visszatérjek.
.
Csak hogy éljek, csak hogy éljek.
.
.
.
Neved sëm értëm, Istenëm,
De van két árva, nagy szëmëm
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, ëgyik së volt ëlég:
Szivemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Tégëd keres, fölség,
Isten, a tied mindën.
.
.
.
Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nëm is szomoruan,
Óh, mentsd mëg belőlem.
.
Hiszën annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szëmérëm-övét
Lëtépte világod.
.
Valamikor voltam örömöd,
Në hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.
.
Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy mënjek el, mint kiben maradt
Ëgy kevésnyi Jóság.
.
.
.
Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat rëám.
.
Hiszën, jó, jó: nëm vagyok sëmmi
És mégis muszáj mindën fajnál
Jobbnak lënni.
S mit ér, ha jobb vagyok?
.
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár vérësek valánk.
.
Körülvëttél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohsë hintëtt
Këgyed sugarakat.
.
Önnön valónktól félve félni
S elvëgyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Të, nekünk.
.
Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat rëám.
.
.
.
,,Tekints mëg, óh, Uram, mert gyötrelëmben vagyok,
az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem
énbennem: mert ellenëd rugódoztam:
ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.”
Jërëmiás siralmai I.20.
.
Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl,
Süketült szívvel mëglesëm,
Hova szaladjak szëmët behunyva,
Halálról más halálra borulva
Gonoszul és fegyverësen:
Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl.
.
Tátongó puszták strucc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult az én szivem énbennem
S úgy këll magammal is verekëdnëm,
Miként ëgy följáró halott,
Tátongó puszták strucc-madaraként.
.
Magam utálván mást is gyilkolok
S mások lándzsáját keresëm,
Ki elvesztëtte magát és útját,
Szëmëmet vér-patakok befutják
S én rohanok fegyverësen:
Magam utálván mást is gyilkolok.
.
Fölöttem az Ég oly igézetës,
Oly változatlan a világ,
Mint fegyvernek és halálnak előtte,
Mint mikor még nëm hulltak belsőmbe
Epesztő dög-matériák:
Fölöttem az Ég oly igézetës.
.
Tekints mëg engëm, tekints mëg, Uram,
Ejtesd el bolond fegyverëm
S ha mindënëk ellen vad düh kinoz,
Fektess lë szépën halottaimhoz
S arcomat hozzád emelëm,
Tekints mëg engëm, tekints mëg, Uram.
.
.
AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN
.
Kezében óriás rostával
Áll az idő és rostál ëgyre,
Világokat szëd és rostál ki
Vidáman és nëm keserëgve
S búsul csak az, akit kihullat.
.
S aki kihull, mëgérdëmëlte,
Az ocsut az Idő nëm szánja,
Aszott nemzetëk, hült világok,
Tört életëk miazmás vágya
Halálra-valók s nëm kár értük.
.
Szóljak próféták új szavával:
Nëm kik mertek tagadni multat,
De kik nëm magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhës eszmék.
.
Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük ëgyütt a tiszta Lóthok.
.
Óh, aszottak és be nëm teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szërint hullunk ki
A këgyetlen óriás rostán,
Kedvét nëm töltvén az Időnek.
.
.
.
Mëghurcolt a Vér, ez a Pokolba
Bomolva, romolva
Vágtató, tüzes fogat
S most lënget utánam jelt
A Patyolat,
Most, most szeretnék lënni bátran
Élet-tagadó, szűz, makulátlan,
Vágytalan és tiszta.
.
Most, mikor már nëm térhetëk vissza,
Átkozom gerjedelmem,
Az elsőt, amely vágyat adott,
Az első, szennyes gondolatot.
Szerelmem,
Ki oly hamar ébredt,
Óh, emlékëk, emlékëk,
Csak ëgy kicsit në bántanátok.
.
Mindën volt dolgom ëgy-ëgy átok,
Szégyën:
Boldog, ki Isten këgyelmében
Fehérre aszatja magát.
Tíz-húsz, szent bőjtű, kámzsás barát,
Szép árnyéka táncol körül:
Be boldog, aki nëm örül:
Jaj, be piszkos ruha az Élet
S a Vér be nyomorult, be ronda.
.
Harmincnégy esztendős, vén koromba,
Mindënëk túlján,
Undorodván s szépën butulván,
De, jaj, mégis tudván sokat,
Sírva nézëm, hogy kendőt lënget
Késëtten az én bűnös lelkem
S ëgyetlen, igazi szerelmem:
A Patyolat.
.
.
.
Tëgnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdëk élni.
.
Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
.
Én is mënnék, mënnék,
Énekëlni mënnék,
Nagyok között kis Jézusért
Mindën szépët tënnék.
.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépën igazolnám.
.
(Így dúdolgattam én
Gyermëk-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)
.
.
.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mënnydörgést néz a két szëmëm,
Istenëm, istenëm, istenëm,
Zavart lelkem tëgnap mindënt bevallott:
Të voltál mindig mindënben mindën,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S élës, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy të voltál ott,
Hol érëztem az életëmet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetëtt ágyat,
Köszönöm nekëd az első sirást,
Köszönöm tört szivü édësanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétségët, a hitët,
A csókot és a betegségët.
Köszönöm, hogy nëm tartozok sënkinek
Másnak, csupán nékëd, mindënért nékëd.
.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mënnydörgést néz a két szëmëm,
Istenëm, istenëm, istenëm,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy të voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy të lëszël a halál, köszönöm.
.
.
.
,,Mint az árnyék, mikor elhanyatlik,el këll mën-
nëm, és ide s tova hányattatom, mint a sáska.”
Zsoltárok könyve 109.
.
Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenëm,
Már magamat sëm ismerëm
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.
.
Üldöztetésimben këllëttél
S kerestelek bús szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szëbb mindën neveknél.
.
Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglëvőbb,
Mëghajlok szent Szinëd előtt
S akarom, hogy hitëd akarjam.
.
Mëgűzeték s nëm nyugszom addig,
Míg hitëdet mëg nëm nyerëm,
Mert kockán van az életëm,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.
.
S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tënékëd van erőd
S mert nëm láttam régën előbb:
Nëm szabad hinni sënki másba.
.
.
.
,,Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?”-
,,Azt mondom én, testvér, jobb lësz, ha sëmerre.
Sorsunknak sorsával már régën számoltak,
Már nëm a mi dolgunk, hogy mi lësz a Holnap.”
.
,,Hát várjuk pipogyán legcsúfosabb végünk?”
,,Öreg Balog testvér, ez nëm a mi vétkünk.
Itt régik a bűnök, itt régik az átkok
S itt újak a bűnök s itt újak az átkok.”
.
,,De hogyha az embër mégiscsak dacolna?”
,,Igën, ha az embër igën erős volna.
Így a szëgény embër mëgmaradhat veszteg,
Së nëm nagyon hajráz, së nëm nagyon rëszket.”
.
,,Óh, jó kurucoknak ilyen rút, rossz végük,
Ënnën-szíveikben lakik ellenségük.”
,,Hurcolj engëm, testvér, az Isten trónjáig,
Ott is csak ezt mondom halálig, halálig.
.
Ha az Isten látná, látná az én gondom,
Látná, hogy ezëket keservesen mondom.”
,,Hát így lakik benned a jóságos Isten?”
,,Hát hogyha jóságos, jöjjön és segítsën.
.
Addig pedig, testvér, amíg álljuk, álljuk,
Kuruc életünket mëgállván csináljuk,
Lëhet, hogy az Isten nëm engedi vesztünk,
De már në rohanjunk és në lelkendëzzünk.”
.
.
.
Pompás magyarok, templomból jövet
Mëntek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnëm fölemelte
Az ölelő, júniusi nap.
Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves
És tarkaságban annyi nyugalom
És fehér és piros és viritó-sárga,
Izgató kék és harcos barna szín
S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,
Ékës párták, lëesni áhitók.
Papi-beszéd kemény fejükből csöndben
Száll el s nyári illattal vëgyül.
Mily pompás vonulások a dombon.
Óh, tëmpós vonulás, állandóság,
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
.
S rëám nyilaz a nyugtalanság:
Lëány-szëmëk, Sorsom szëmei,
Szëmëk, melyekben rózsás, húszéves,
Vidám kamasznak látom magam,
Szëbb szëmëk mindën volt szëmëknél
S bennük végképp mëgpëcsétëltetëtt
Az én örök-bús ifjuságom:
Vonzódás, drága űzetés,
Csapongás a végső csapásig
S imádkozva nézni e nagy szëmëkben
Magamat és mint vagyok bennük.
Csönd, június van a szivemben,
Átalvonult templomi népség
Belém költözött áhitata
S e përcben a Kalota partján
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
.
(1914)
.
.
.
,,És áll (az előbbieknek) helyébe ëgy utálatos…
és békësségnek színe alatt csalárdul cselekszik
azzal, és elmënvén győzedelmet vészën kevés nép-
pel. Elfoglalja az országnak gazdag részét…,
zsákmányt, prédát és gazdagságot oszt az ő vité-
zeinek, és gondolataival forgolódik az erősségëk-
nek mëgvételëk felől, de azt ideig eltitkolja.”
Dániël könyve, 11.
.
Hát népét Hadúr is szétszórja:
Szigoruabb istenëk ezt így szokták,
Miként ëgy régi, bánatos erdélyi
Prédikátor írásba rótta
Keresvén zsidókkal atyafiságunk.
.
Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt utonállók új útbanállóknak
S míg úrfajtánk ëgymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot së épitëttük föl.
.
Helyünkön mëg nëm tudtunk állni
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk,
Ma már nëm mienk paráznás vérünk sëm,
Jöhet a helyünkre akármi:
Mëgöltük és kibűnöztük magunkat.
.
És mi nëm lëszünk majd szétszórva,
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nëm edzëtt
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztëttük magunkat.
.
.
.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetëk kaput, falat
S mégis mëgkérdëm tőletëk:
Szabad-ë sírni a Kárpátok alatt?
.
Verëcke hírës útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-ë Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
.
Fülembe forró ólmot öntsetëk,
Lëgyek az új, az énekës Vazul,
Në halljam az élet új dalait,
Tiporjatok rëám durván, gazul.
.
De addig sírva, kínban, mit së várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszër,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
.
.
.
Akkor én majd nëm erre járok,
Nëm Napfény-országban rogyok össze,
Magyar árok lësz az az árok.
.
Hajh, Erdélyország határszéle,
Hajh, régi, hírës, bús Magyarország,
Jól hal mëg ott a lantos-féle.
.
Volt, amíg élt, országút vadja,
De ha az erő elfut inából,
Hazafias árok fogadja.
.
Álomlátó szëme meredten
Bámul a nagy, szürke, magyar égre,
Már nëm könnyes s nëm félve rëbben.
.
Otthon süti végre magyar nap,
Otthon álmodik Napfény-országról
S kik rácsapnak: hazai varjak.
.
.
.
Elvadult tájon gázolok:
Ős bja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerëm,
Ez a magyar Ugar.
.
Lëhajlok a szent humusig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
.
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesëm,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar fëlëtt.
.
.
.
Rëggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nëm merëk én,
Páris dalol, dalol.
.
Én elmëgyëk most, hazamëgyëk,
Már sziszëg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szívemën
S elránt az alkonyat.
.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én lëszëk-ë?
Vagy a svájci hëgyek?
.
Holnap fehérebb én lëszëk, én,
Téli sírkertëk szele jő,
Küldi már a csókjait nekëm
A magyar Temető.
.
Óh, az élet nëm nagy vigalom
Sëhol. De ámulni lëhet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled
.
Az én hűtlen, beteg istenëm
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, fëlségës Öröm.
Dalolj,dalolj tovább.
.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S életbe belehazudunk
Ëgy kis harmóniát.
.
Dalolj, dalolj. Idegën fiad
Daltalan tájra mëgy, szëgény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott mindën virág fëlëtt.
Elátkozott hely. Nekëm: hazám.
A naptalan Kelet.
.
Mégis mëgyëk. Visszakövetel
A sorsom. S azután mëghalok,
Mëgölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
.
Mëgölnek s nëm lësz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegën.
Páris, të óriás Daloló,
Dalolj mámort nekëm.
.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak ëgyszër hullna még rëám
S csókolná lë a szëmeimet
Ëgy párisi lëány.
.
Az alkonyatban zëngnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta ëgy halott.
.
.
.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezër évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezër évet,
Míg idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekëm, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
.
.
.
,,Fölszállott a páva a vármëgye-házra,
Sok szëgény legénynek szabadulására.”
.
Kényës, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétëk: másképpen lësz holnap.
.
Másképpen lësz holnap, másképpen lësz végre,
Új arcok, új szëmëk kacagnak az égre.
.
Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk ëgy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
.
Új lángok, új hitëk, új kohók, új szentëk,
Vagy vagytok, vagy ismét sëmmi ködbe mëntëk.
.
Vagy láng csap az ódon, vad vármëgye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább lëigázva.
.
Vagy lësz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
.
,,Fölszállott a páva a vármëgye-házra,
Sok szëgény legénynek szabadulására.”
.
.
Mëgáradt a rëst, magyar Tisza,
Vize Lajtától Oltig szalad.
Ujjonganak a ludak, a gémëk
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.
.
Ár, szürkeség, víz-gőz, pocsolya,
S a nagy magyar Alföld fëlëtt
Fészketlenül, kiverve röpdös
Riadt szivekkel ëgy szép énekű
Madár-sereg.
.
Sebten kiválik, ím, gőgösen
Ëgy fény-tollú sármány-madár,
Bús dalba kezd. Lënéz az árra.
Föld int Nyugatról s a sármány-madár
Nyugatra száll.
.
.
AZ ŐS KAJÁN
.
Bibor-palástban jött Keletről
A rímëk ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszërszámmal, dalosan
És mellém ült lë ős Kaján.
.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részëgën
Kopognak be az ablakon.
.
Szent Kelet vesztëtt boldogsága,
Ez a gyalázatos jelën
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol ëgy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
.
Én rossz zsakëttben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyërtya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott ëgy céda ősöm
S nekëm azóta cimborám,
Apám, császárom, istenëm.
.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, ëgyre bujdosik
Vérës asztalon a pohár.
.
,,Nagyságos úr, këgyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelëm.”
.
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekës, vérës és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
.
,,Uram, kelj mással viadalra,
Nekëm az öröm nëm öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
.
,,Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A të nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az embër, ha magyar?”
.
,,Uram, én szëgény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzëm nincs, hitëm elinalt,
Erőm elfogyott, mëghalok.”
.
,,Uram, van ëgy anyám: szent asszony.
Van ëgy Lédám: áldott lëgyën.
Van ëgy pár álom-villanásom,
Ëgy-két hivem. S lelkem alatt
Ëgy nagy mocsár: a förtelëm.”
.
,,Volna talán ëgy-két nótám is,
Ëgy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezën az ős viadalon.”
.
,,Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs sëmmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Në igézz, në bánts, në itass.
Uram, én többet nëm iszom.”
.
,,Van csömöröm, nagy irtózásom
S ëgy beteg, fonnyadt dërëkam.
Utolszor mëghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én mëgadom magam.”
.
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
.
.
.
Mëgtudtam, hogy titkokat rejtëget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohasë álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Ëurópa.
.
Mëgloptam a vén Isztër titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.
De akkor plëtyka-kedve támadt.
.
Vallott nekëm, nëm is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részëg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézëtt
S gúnyos nótákat fütyörészëtt.
.
Talán Szent Margit hírës szigetén
Állott velem részëgën szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régën késik e nóta.
Ugy-ë, Isztër, vén folyam-róka?
.
Nagy-komoly lëtt akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint ëgy iszákos zsëni.
Alig mert nézni a szëmëmbe
S én vallattam keményen, ëgyre.
.
,,No, vén korhely, láttál ëgy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekëm, vén falurossza.”
.
,,Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétëk,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohsë éltek
Boldog, erős, kacagó népek?”
.
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohsë látott.
.
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-embërëk, fél-nemzetëcskék
Számára készült szégyën-kaloda.
Ahol a szárnyakat lënyesték
S ahol halottasak az esték.
.
,,Sohsë lësz másként, így rëndëltetëtt”,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyujtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.
.
.
.
Ujjunk bëgyéből vér serken ki,
Mikor tégëd tapogatunk,
Të álmos, szëgény Magyarország,
Vajon vagy-ë és mink vagyunk?
.
Vajon lëhet-ë jobbra várni?
Szëmünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábële?
.
Ezër zsibbadt vágyból mért nëm lësz
Végül ëgy erős akarat?
Hiszën magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre ëgy bánat marad.
.
Hiszën gyalázatunk, keservünk
Már ezër év óta rokon.
Mért nëm találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
.
Dunának, Oltnak ëgy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nëm úr és nëm bitang.
.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már ëgy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nëm-magyarok?
.
Meddig lësz még úr a bëtyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lësz
Kalitkás seregély-fiók?
.
Bús koldusok Magyarországa,
Ma së hitünk, së kënyerünk,
Holnap már mindën a mienk lësz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
.
.
.
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelën,
Alusznak a tanyák.
.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-énëkët
Dúdolnak a hideg szelek
Vajon mit álmodik?
.
Álmodik-ë, álma még maradt?
Én most karácsonyra mëgyëk,
Régi, vén, falusi gyerëk.
De lelkem hó alatt.
.
S ahogy futok síkon, telën át,
Úgy érzëm, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
.
.
.
Tíz jó évig a halálban,
Ëgy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hitës vágyban,
Soha-soha vetëtt ágyban.
.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsëm fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
.
Sirattalak, nëm sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindënt adtam, mit sëm adtál,
Ha eldőltem, nëm biztattál.
.
Hullasztottam meleg vérëm,
Rágódtam dobott kënyérën,
Së barátom, së testvérëm,
Së bánatom, së reményëm.
.
Már életëm nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
.
Lengyel urak selymës ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még ëgyszër lënnék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.
.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod nékëd,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösségëd.
.
Elbocsát az anyánk csókja,
Mindën rózsánk vérës rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.
.
.
.
Zilah fölött fëlhőzik most
Ifjúságom kicsalt vére,
Vörös-fényës a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Régi embër régi vére.
.
Istenëm, csak ëgyszër lënnék
Csókos, ifjú, boldog másik,
Ott, a hírës Meszes alján
Az utolsó áldomásig,
Olyan boldog, mint a másik.
.
Mëghaltak már a lëányok,
Kiömlött a szivem vére,
Vörös-fényës a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Kiömlött a szivem vére.
.
.
.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra mëg újra
Hazajön a fiad.
.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lëhull a porba,
Amelyből vétetëtt.
.
Mindig elvágyik s nëm menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak mëgint.
.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Të orcádra ütök.
.
És, jaj, hiába, mindënha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.
.
.
CSABA ÚJ NÉPE
.
A Bakonyoknak Bakonyában
Fájdalmas fél-századon át
Rontás-álomban, szertevetve
Aludtak a jó katonák.
.
Lehelnek kürtje nëm búgott föl,
Az Égën sëm voltak jelek,
Király sëm küldött vérës kardot,
Aludt váróan a sereg.
.
Álmuk fölött új vitéz-élet
Igért és rajzolt fény-kaput
S üzent nekünk Csaba népéről
A villámló és nagy Tej-Út.
.
Álomban së tudtunk ëgymásról
S még álmunk sëm adott hitët,
Mersze nëm volt csatározásra
S tábort-ütésre sënkinek.
.
De ütött mégis a mi óránk,
Kuckójában kiki riadt,
S vállalt magyar bajnoki sorsot,
Ëgy őrülten szép hit miatt.
.
Nëm jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, ím, ëgy új Csaba-lëgënda
Lelkünkben lázasan dalol.
.
Ëgy riadó zúgott emitt föl,
Amott ëgy izzó gondolat
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezër ébredt eszme-lovag.
.
És ëgymás felé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzëtt cimborák,
Fëstő képét, poéta versét:
Fölkináltuk ëgymás borát.
.
Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég
S esküdöztünk, hogy szent masszával
Be lësz töltve a szakadék.
.
Hunnia sivár szakadéka,
Ez a mindënnél szomorubb:
Itt lësz, esküdtünk, vén úrfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.
.
Mëgtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homloku magyar,
Kinek azért këllëtt pusztulni,
Mert újat, embërit akar.
.
Mëgnyíltak lángolón előttünk
A Bolyai- s Csere-sirok
S hozzánk szëgődtek szép sorjában
Az árnyas, magyar mártirok.
.
S mindën halott, ki élt magyarnak,
Javítónak is valaha,
A mi seregünk légi szárnyán
A magyar Isten lovaga.
.
És mi mind, Csabának új népe,
Ëgymásra-lelten esküszünk,
Hogy a Bakonyok Bakonyából
Mindën rëst álom messze tünt.
.
Itt már csak igazságtëvés jön,
Mert a bűnösök már nagyok:
Adjon a Sors belénk oly bosszút,
Amilyent Csabának hagyott.
.
.
.
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanitó, a legrababb magyar?
.
Gyújtatott lelkek víg mécsësének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cëllák milliója,
Magyar sivatag magyar tanitója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
.
Bús ébredők! a naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő rëpül
S kik hivattatok vezérül a népnek,
Në maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.
.
Ha itt a Szélvész, szivet elébe,
Ha itt az óra, verjën hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt
Ëgy sötét ország, melynek páriáit
Nëm mentheti már csak szélvész-roham.
.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezër éve orzák,
Kapja mëg végtén szëgény Magyarország
A szabadító magyar tanitót.
.
.
.
Bécs felől sodrott ősz Duna-habok
Titkukat s hozott parancsukat zúgják:
Zsibongj föl újból szép zsiványtanya,
Ékës kövekbe fölburkolt Hazugság.
Száz zsandárunk és katonánk vigyáz
Mindën vásárolt, zsoldos úri bőrre:
Paprika Jancsik, Pintye Gligorok,
Forvërc, előre.
.
Bánatok, kínok, mint vad keselyűk,
Falánkoznak a milliók szivébül
S mulasztott étëk, öröm és gyerëk
Helyén a Burg szuronyhatalma épül.
Mëgfojtódik Ëurópa közepén
Ëgy szép népség, már álomban is pőre,
De élnek a kufárok s vëtt urak,
Forvërc, előre.
.
És nézd, világ, e rongy komédiát,
Hol csüggedt nézők a legnëmësebbek,
Hol eladnak sok munkás-milliót
Cudar, eladó, úri keveseknek,
Ahol az Élet ellen összefog
Cézári gőgös s magyar úri dőre,
Ahol régi dal már a bëcsület,
Forvërc, előre.
.
De ëgyszër majd mëging a Palota,
Földindulóbban, minél jobban késik
S mëghallhatja a közönyös világ
Halottaknak hitt lelkek ébredésit,
A Hazugság-ház kap új lobogót
Majd a Dunára lënéző tetőre,
S addig, urak, tűzre az olajat,
Forvërc, előre.
.
.
.
Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, përcës, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lënn,
Fënn zűrös, olcsó, kis komédiák.
.
Magyar Bábëlnek ostoba kora,
Ments, Atyaisten, hogy benne lëgyek:
Engëmet kötnek égbeli jegyek
S el këll hogy jöjjön nászaink sora.
.
Most përc-embërkék dáridója tart,
De épitésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépët, embërit s magyart.
.
Robogok honról rejtëtt vonaton,
Ebëk hazája ma, nëm az enyém
S ha marad csak ëgy hívőm, szent legény,
Még a holttestëm is ellopatom.
.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy ébërën
Pihenjën a szent láz s az értelëm,
Míg eltünnek a mai figurák.
.
Magyar lëszëk majd, hogyha akarom,
Ha nëm sutáké lësz itt a világ,
S fölcsap mindën szent és igazi láng
Rejtëkből avagy ravatalon.
.
.
.
Szënde Pálnak küldöm
.
Még magasról nézvést
Mëgvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák..
A Föld nëm tud futni,
Csak a Földnek népe.
S ezër Kinizsi sëm
Térülhet elébe.
.
Nagy az idegën Föld,
Sokasul az útja,
Tëgnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nëm futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekëdjük.
.
Verekëdés közben,
Hajh, ürül a korcsma.
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nëm is sejti.
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.
.
Élës a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zsëlénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nëm lëtt volna.
.
Elmëgy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Mëg hirës Werbőczi
Úri përëputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.
.
.
(Bujdosó magyar énekli.)
.
Csak magamban sírom sorsod,
Vérëm népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édës népem, szól a sípszó,
Sohsë lësz jól, sohsë látlak.
.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Në hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nëm tűr
S szabadságra érdëmetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha këgyet ád, rossz, këgyetlen.
.
Üzenhettëk már utánam
Kézsmárk hëgye, Majtény síkja,
Határ-szélën botot vágok,
Vérëm többé sohsë issza
Veszëtt népem veszëtt földje:
Sohsë nézëk többet vissza.
.
.
.
Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nëm okkal,
Míg birtomban tart az Élet,
Nëm mëhetëk a gazokkal
S melléd këll állnom, csalfa nációm.
.
Így csalódom s hogy csalódom
Fájva is köszönök érte
Az Életnek, Sorsnak, Mának:
Fájó bal-hit, de mëgérte
S Cselekëdés, szükségünk van rëád.
.
Tënni, ha csak irott szóval
S mégis nyugtalanul tënni,
Dacos és fölhajtott fővel
Szólni, hogy itt nëm lësz sëmmi,
Míg marad ëgyetlen tiltakozás.
.
Nyuladoz rám honiságom
S a szívem úgy dalol mégis,
Mintha régën bujtogatnék
Ëlég jókor s ëlég rég is,
De nëm volt teljes harcos a szivem.
.
Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nëm tarthat ez a zavar.
.
Ha százszor is elfordulnék,
Csaló tánc ez végës-végig:
Baj van ma Magyarországban
S mëg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.
.
.
.
Én véreim, akiket közös átkunk
Vëtt el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszëtëkbe.
.
Hajh, pedig a magyar élet rohan már
S özönvizéből csak az, ki kilábol,
Kit rút közeltől messze-csal a Távol.
.
Messzi-magyarok, jaj, be irigyëllek:
Itthon már mindën elvesztve előre
S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.
.
.
.
A Télnek fehér asztalánál,
Óriás magyar asztalon
Mëgindult a lakodalom.
.
Inség-lakájok hurcolják föl
A jó siralom-étkëket
S millió vendég ténfërëg.
.
Serlegëkben a bú sötétlik,
A bú aludt vérű bora:
Szörnyüségës Úrvacsora.
.
És nëm jön kedve Tél-királynak
Asztalt bontani s kérdeni,
Pedig vón válasz, de mennyi.
.
Csak a vendégëk sokasulnak
S a nincsen lakomája foly
S a könnyektől szőkül a bor.
.
Ha a Tavasz majd ëgyszër eljön,
Asztalt bont és rëndët terëmt,
Nëm lësz már itt csak csupa rënd.
.
Az asztalnál csontvázak ülnek,
Úri nagy csönd lësz és pogány,
Mint ëgy nagy, bécsi lakomán.
.
.
.
Mëgint Tavasz s én írásom, én lelkem,
Mëgint távolból csattogsz csak haza,
Soha rosszabbkor, soha így mëgverten.
Éjësebb gyászba sohsë hullt a szikra,
Sohsë volt még ily szomoru a világ.
Írásom, lelkem, fitogtasd a derüt
S ragyogd otthon ifjui társaidra,
Kiknek föl këll sziveinket emelnünk,
Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz
S kik, ha eza vén Föld mëg is veszëtt,
Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,
Mert végtelen és féktelen a szerelmünk.
S ëgy borzalmak nyögette kicsi ország
Ëgyedüli jókedve mi vagyunk:
Szivünk szakad, de mégis vidor orcák.
.
Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
Bent: a régi sötétség, förtelëm,
Ijedősöknek mëghalni ëlég ok:
Halál kaszál, gazos kertünknek alján,
Úri sírásók s zsëbrákok dúlnak itt bent,
Kövér papok árusítják az Istent
S döglevegő lëng a Tavasz fuvalmán,
S nekünk, ha végítélet jönne is,
Úgy këll állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
Mindën magyar, ki ifju, döng s dühöng,
Száz harctérinél nekünk különb hősünk.
.
Szép szëmben állni ezërnyi pokolnak
S kis itthonunkban harcolni ki rëndët,
Mikor körültünk vérësen loholnak
Nép-óriások, századok, világok
És trónok és ősi álmok remëgnek,
Keresni ëgy bús kis országnak álmát,
Mikor az Ég piros sátra alatt
Játszódnak lë hóhéros panorámák
S mikor olyan kis gondja a világnak,
Hogy nëm tisztul Hunnia piszkos ólja.
E tavaszon, én ifju társaim,
Százszor szentebb mindën máskorinál
Lelkünk erős, tavaszi riadója.
.
A História talán ránk taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a tüzet
És égetünk mindënt, mi régi, poshadt.
Jöhet akármi romlás, összeomlás,
Nekünk mindëgy: ide nëm jöhet rosszabb.
A Föld mozog én ifju feleim
S mi rátësszük lábunk a magyar rögre
És esküszünk: mozdulni fog ez is
S mindën mostanit jobbal pótolunk,
Vagy mindën vész itt, ámën, mindörökre.
.
.
.
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni këll a Halállal:
Gyürkőzz, János, rohanj, János.
.
Királyfiak s nagy leventék,
Ha palástjukat ott hagyták:
Rohanj, ha rongy is a mentéd.
.
Mesebeli király-lyánnyal
Hogyha akarsz találkozni:
Hadakozzál a Sárkánnyal.
.
Csak a mese s csak az átok
Tartott eddig így-úgy is még
S jók e csakok s e csalások.
.
Így csináltad ezt már régën,
Van ëgy kis tapasztalásod
Csalatásban és fenében.
.
De csinálod, mert csinálod,
De csináld, mert erre lëttél
S ha már álltad, hát kiállod.
.
Vagy nëm állod s mëgbénultan
Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz,
Öreg bűnödön, a Multon.
.
Këllesz a nagy arénára
Akkor is, ha életëdnek
Életëd lësz majd az ára.
.
Ha már ëgyszër idegënbe,
Valamikor ide bujtál,
Rohanj jól kimelegëdve.
.
A király-lyány: mese, János,
De nincs élőbb a mesénél
S mese ellen mindën káros.
.
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni këll a Halállal:
Gyürkőzz, János, rohanj, János.
.
.
ÜDVÖZLET A GYŐZŐNEK
.
Në tapossatok rajta nagyon,
Në tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szëgény, szép szívünkön,
Ki, ime, száguldani akar.
.
Bal-jóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémët
Sírjukban is mëgátkozott gazok.
.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékëzők,
Óh, szörnyű gyászoló kripták,
Ravatal előttetëk, ravatal.
.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szëgény magyarok,
És most jöjjetëk, győztesëk:
Üdvözlet a győzőnek.
.
.
.
Rossz útra tévedtem, világ csúfja lëttem.
Szép út állt előttem, de nëm azt követtem;
Nëm adok, nëm hajtok sëmmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán –
Így beszélnek rólam mindën utca sarkán,
– Édësanyám, lelkem,
Sirasson mëg engëm.
.
Sirasson mëg engëm, szërëncsétlen lëttem,
Azok tëttek azzá, akiket szerettem.
Üres lëtt a szívem, üres lëtt utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lëttem, csak álmokért élëk,
Ëgy mámoros álom lëtt nékëm az élet,
– Édësanyám, lelkem,
Sirasson mëg engëm.
Tudom, hogy szeretëtt, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fël nyugodalmát, csëndjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelëmbe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életëm, halálom!
– Édësanyám, lelkem,
Sirasson mëg engëm.
.
Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szivem mindën vágya,
Mit tëhetëk róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességët
S én csak mint vak eszköz teljesítëm s várom,
Míg kidűlök s lësz más, ki helyembe álljon,
– Édësanyám, lelkem,
Sirasson mëg engëm.
.
Eladtam már magam, nëm magamnak élëk,
Nyugalmat, pihenést már nëm is remélëk,
Lelkem lëtt a küzdés, szivem lëtt az álmom,
Szivemet keresëm, amíg mëgtalálom,
Ëgy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lërogyom holtan ëgy útszéli rögre,
– Édësanyám, lelkem,
Sirasson mëg engëm.
.
.
.
Akihëz szólott a legelső nóta:
Zsóka mënyasszony, féjhëz mëgy a Zsóka…
Még kurta szoknyás lány volt ëgy pár éve
És nëmsokára a más felesége…
Így van mëgírva pár rövidke sorba`,
Mintha ez olyan természetës volna.
Az a rëportër mit tudta, hogy ebbe`
Ëgy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzëtt regény, be nëm végzëtt álom:
Zsóka volt az én első idëálom…
.
Mëgejt varázzsal édës, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lënnék,
Mintha még mindig könnyű vón` a nóta,
Mintha még mindig hű lënne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék szőni álmot…
…Pedig mëghaltak mind az idëálok…
Ahogy elhangzott az az első nóta,
Édës kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményëm, álmom mind, mind sëmmivé lëtt,
Mëghalt. Magával. Maga volt az Élet…
.
Maga férjhëz mëgy, édës kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lësz a csókja…
Óh, lëgyën boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én ëgykor átölelni vágytam,
Szerelëm-éhes, boldog, ifju vágyban…
Haljon el most már mindën emlék, nóta,
Feledjünk mindënt: mënyasszony a Zsóka…
.
.
Havas üstökünket jégsapkás
Vihar-kölykök hada cibálja
S lábunk alatt Tavasz kacag,
Nyíló kaktusz, áloë, pálma.
.
Az Alpokon vagyunk a Végek,
Mindën kis szél-ficsur bolondja
S lënt a Nap a szent sugarat
S őrült kékjét a tengër ontja.
.
Mi csak szögeljük büszke kínban
Fejünket a hideg egeknek
S lábunk alatt finom urak
S parfümös asszonyok nevetnek.
.
Mi csak szögeljük büszke kínban
Fejünket a hideg egeknek
S lábunk alatt finom urak
S parfümös asszonyok nevetnek.
.
Mi védjük őket, mi: a Végek.
Gémbërëdëtt nagy testünk óvja
S végzi, hogy másoknak lëgyën
Sok-sok boldog, tavaszi óra.
.
Mëghalna, ha ëgyszër lërogynánk,
Az a Tavasz, ott lënt a parton,
Mëghalna pálma és mosoly
Finom, ëgyügyű, úri ajkon.
.
Ha mi ëgyszër ëgy dörgedelmes,
Rëttenetës nagy példát adnánk:
Hëgy-bajtársak, ëgy szép napon
Mi lënne, ha lëlátogatnánk?
.
.
.
Útra kelünk. Mëgyünk az őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetëk.
.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az őszben mëgállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Ëgymás husába beletépünk
S lëhullunk az őszi avaron.
.
.
.
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, lëányok
Rëttenve néznek ëgy fekete párra.
.
,,Kik ezëk?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hërvadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg terëmben némán szerte-szórjuk.
.
Elhal a zene s a víg terëmben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, didërëgve
Rëbbennek szét a boldog mátka-párok.
.
.
.
Tengërpart, alkony, kis hotël-szoba.
Elmënt, nëm látom többé már soha,
Elmënt, nëm látom többé már soha.
.
Ëgy virágot a pamlagon hagyott,
Mëgölelëm az ócska pamlagot,
Mëgölelëm az ócska pamlagot.
.
Parfümje szálldos csókosan körül,
Lënt zúg a tengër, a tengër örül,
Lënt zúg a tengër, a tengër örül.
.
Ëgy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édësëm, lënt a tengër dalol,
Jöjj, édësëm, lënt a tengër dalol.
.
A daloló, vad tengërt hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon
És álmodom az ócska pamlagon.
.
Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tengër és dalol a mult,
Dalol a tengër és dalol a mult.
.
.
.
Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegësëk
S ëgy nagy csillag van a homlokukon.
.
Választott fajzat: messze előtte
Bitós, szomoru hëgyek
S ők mënnek rongyoltan, szórtan, bélyegësen.
Bús ördögök, szent mordály-égetők,
Én veletëk mëgyëk.
.
Vérëtëk, ha idegën is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Vérës ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti, hű fiúk
Átöntötték belém.
.
Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson.
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, mëgyëk én is veletëk
Bélyegësen, csillagoson.
.
Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kërëszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csúnya, sárga-foltos seregëm,
Futok veled és mëgáldalak.
.
.
.
S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsëse lánginál
Imádkozott ëgy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály:
.
,,Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nëm vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Në lássanak a magyarok.”
.
,,Add, óh, Uram, hogy szépët lássak
Távolból. Mindëgy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is.”
.
,,Akaruk ëgy valakit látni,
Aki szëbben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta
S aki magyar volt, nagy magyar.”
.
,,Ëgy századdal előbbre lássak
S lássam, aki engëm idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz.”
.
S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsëse lánginál
Furcsát látott s szomorún halt mëg
Csokonai Vitéz Mihály.
.
.
A KÜRTÖSÖK SZAVA
.
Fáradt akarók hada ez,
Ez Xërxës gyáva népe:
Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe.
.
Bomlottan, álmosan tolul
Szomorú embër-nyája:
S mi lësz, hogyha a kürtösök
Szava útját nëm állja?
.
Magyar föld, të, juh-legelő,
Öngyilkosa erődnek,
Mi lësz, hogyha kürtöseid
Elfáradva kidőlnek?
.
Mi lësz, ha elszéled a nyáj,
Ha már ëleget tűrtünk?
Ha már mi is elfáradunk
S ha elnémul a kürtünk?
.
Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe:
Boldogtalan, szomoru nyáj,
Ez a magyar föld népe.
.
Bomlottan, álmosan tolul
Szomorú embër-nyája:
S mi lësz, hogyha a kürtösök
Szava útját nëm állja?
.
.
A GRÓFI SZÉRŰN
.
Nyár-éjszakán a grófi szérün
Rëccsen a dëszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, rëszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.
.
Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.
.
Szenes kalászok énekëlnek
Gonosz, csúfos énekët:
,,Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én nekëd?”
.
,,Mért fáj nekëd az égő élet?
Nincs benne részëd soha.
Në sírj, grófodnak lësz azért
Lëánya, pénze, bora.”
.
,,Në félj, a tél mëg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethëz, szëmhëz nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.”
.
S mégis, amikor jön a rëggel
S përnyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Ëgy egész koldus-sereg.
.
Siratják a sëmmit, a másét,
A gróf tán épp agarász –
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.
.
.
.
Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nëmës.
Hé, nagyurak, jó lësz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.
.
A Nyár heves s a kasza ëgyenës.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lësz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rëttenetës, nagy dühvel özönöl?
.
Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lësz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lëcsukjuk a kaput?
.
.
.
Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Ëgy szép paraszt, ëgy ős paraszt:
A Nyár, a lomha Nyár.
.
Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogak a Nyár fiai,
Az erős embërëk.
.
Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.
.
A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Lëvëszëm úri süvegëm
A paraszt Nyár előtt.
.
A Nyár, a Nyár nëm álmodik,
Kaszál, dalol és nëm rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.
.
Én, úri ősznek gyermëke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor mëghalok.
.
Rám lép a Nyár győzelmesen
S szól lomhán, vígan, könnyedén:
Az én gyermëkëm volt ez is,
De sietëtt, szëgény.
.
.
.
Sëm utódja, sëm boldog őse,
Sëm rokona, sëm ismerőse
Nëm vagyok sënkinek,
Nëm vagyok sënkinek.
.
Vagyok, mint mindën embër: fënség,
Észak-fok, titok, idegënség,
Lidércës, messze fény,
Lidércës messze fény.
.
De, jaj, nëm tudok így maradni,
Szeretném magam mëgmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
.
Ezért mindën: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lënnék valakié,
Lënnék valakié.
.
.
.
Fëbruári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Mindën jó, kis fiura.
.
Odakünn az utcán
Ködbe, bűnbe hullván
Nagy, rossz fiuk bomlanak,
Mint a Duna árján
Csörömpölve, árván
Ezër mocskos jégdarab.
.
Jó, kis fiuk lelke
Nyár-álmokat lelve
Röpül ki az ablakon.
Nagy, rossz fiuk fáznak,
Jajgatva bokáznak
S zúg-zëng a Jégcimbalom.
.
Miért növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zúg?
Kis embërkék népe,
Élet szëmefénye,
Mért lëszünk nagy, rossz fiuk?
.
Fëbruári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna,
Vigyázzatok ébren,
Míg alusznak mélyen,
Mindën jó, kis fiura.
.
Jég-táblák verődnek,
Kis fiuk mëgnőnek,
Kopognak az ablakon:
Jégcsatakos utcán
Rossz, nagy fiuk útján
Zúg-zëng a Jégcimbalom.
.
.
.
Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érëttük kicsúfoltan,
Kezdëk most már nagyon is
Kötődni, nëm törődni
A világgal.
.
Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagybüszkén
Biborba öltöztetëm
S magyar bűnnél nincsen szëbb
A világon.
.
Ilyen vagyok, így van jól,
Ez a szëmëm, így látok,
Ez a sorsom, tëhát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nëm ért mëg,
A világot.
.
Szivem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok mëg, mégis-mégis
Én a tiétëk vagyok.
.
Kötésünket a Sors akarta,
Nëm érdëm, nëm bűn, nëm erény,
Nëm szükség, de nëm is ravaszság:
Hëlóta nép, hëlóta költő,
Találkoztunk ti mëg én.
.
Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk ëgy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérëbëk.
.
Ha nëm láttok testvérëtëknek,
Mëgsokasodnak a redők
Bús homlokom és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok mëg
Bősz Júdásaim előtt.
.
Még csak mártir-fényt sëm akartam,
Csak amiről a Sors tëhet:
Odaadni magamtól, szépën
Ezt a nëm kért, kicsúfolt sëmmit,
Forradalmas lelkemet.
.
Tietek vagyok, mindëgy most már,
Hogy nëm këllëk, vagy këllëk-ë.
Ëgy a Napunk gyönyörű égën.
Jaj, hogy elföd e Naptól néha
A gonoszság fëllege.
.
.
.
Duhaj kedvek Ëldorádója,
Száz tivornyás hely, në bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpestën,
Húszesztendős legénynek vackán
Álmodik a nyomor.
.
Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint ëgy király.
.
Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, ëgy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztësségët
S embëribb szavakat.
.
Kevesebb vért a köhögésnél
És a munkánál több erőt
S hogy në këllessën mëgjelënni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.
.
Të, nagyváros, csupán öt përcig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.
.
.
.
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
.
Mindën, mindën idëálunk
Másutt mëgunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
.
Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt guzsajáról
S nëm kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.
.
Csak valami más is volna
A mi másolt életünkben,
Mint új borba
Belesajtolt szagos fürtök.
.
De a mi kis bolyunk sëmmi,
Húsvéttalan a magyarság
S írni, tënni
Mégis űznek nagy parancsok.
.
Nëm tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindënt lángba dobnék.
.
Mi az én nyomoruságom,
Bármi koldus, bármilyen bús?
Sírva látom:
Kietlenebb a fajtámé.
.
Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa lëng előttünk.
.
.
.
Csámpás, konok nëtán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.
.
Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohsë félt, de most már nëm is félhet,
De kihëz bús Hunnia szikjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.
.
Vesznëm azért këll tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
S haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az új, jobb márciusi ifjuságnak.
.
Testvéreim, nincs nëmigaz szavatok
S százszor többet merhettëk, minthogy mertëk.
Békésebb, szëbb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nëm volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embërnek.
.
Úgy nézzetëk szét, hogy ma még sëmmi sincs,
Csak majmolás, ál-urság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikerëtëk
Holnap talán könnyebb lësz a mártirság.
.
Búsabb az ifjú magyarnál nëm lëhet,
Mert él basák és buták közepëtte,
Mert hiába lëtt acélból itt a szív,
Szép embërszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda mëgfogta, mëgëtte.
.
De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet në hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább këll akarni.
.
Életët és hitët üzen ëgy halott
Nektëk, fiatal, elhagyott testvérëk,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy në csüggedjetëk el:
Március van s határtalan az Élet.
.
.
.
Hamu alatt parázsló harag,
Ökölbe szorult, rázó kezek,
Irgalmatlan, dühös kiáltás,
Közelëg az ünnepëtëk.
.
Aratásra készülő mezők,
Torkon-akadt, gyűlölő szavak,
Kaszák, mik kiëgyenësëdtek,
Ünnep készül, piros, szabad.
.
Indul a vén, magyar tespëdés,
Pattan a feszült, ostoba húr,
Nagy gőgök félve összebujnak
S a tisztës, nagy csönd mëglapul.
.
Magyar ünnep lësz az aratás,
Aratni búzát, vért, fejet:
Nő a dühösök szent szëktája,
Aratás lësz, në féljetëk.
.
.
A TŰZ CSIHOLÓJA
.
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lënni,
Százszor bátrak és viharvertek.
.
Az első embëri bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézëtt, mint jogos adóra.
.
Mint ëgy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is mindën bátor embër
Csörgedëzteti az ő vérét.
.
Ez a világ nëm tëstálódott
Tëgnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb embër, aki bátor
S csak ëgy külömb van, aki: bátrabb.
.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényës bőrét gyáván nëm óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölségës Tűz csiholója.
.
.
.
1. Énekëk éneke így énekëllek:
.
Nëm jött el hozzám soha az én mátkám,
Nëm jött el hozzám sohaa, aki këllëtt,
Időben-sikër, pénz, háború, béke
S ëgy teljes asszony szive szívem mellett,
Legszëbb ágyamban szerelmek nëm dúltak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.
.
2. Nëm jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan lëányzó,
Hatvan királynő termeit lëzártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam
Ezüst, erős oszlopai remëgnek,
Gyüretlenëk a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mënnyezetnek.
.
3. Kinek az ínye olyan édësségës,
Nëm jött el az én mátkám s estelëg már.
A messzi csillag miért olyan fényës?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hërvadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nëm jön, hiába várom,
Fussatok, nők, termeitëk kitárom,
Ha ő nëm jött, nëm lësz már sënki párom.
.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezër, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábitottak olcsó mandragórák
S az Élet helyëtt nëm jöttek csak órák.
.
.
.
Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
.
Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén mindën igának barma,
Sohsë harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
.
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek születëtt, nëm verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohsë szëgzëtt erőt erőnek.
.
Bëtyár urai így nevelték,
Nëm rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki ëgyszër rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.
.
Ma is itt ül lomhán, pëtyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha nëhányan nëm kiáltoznánk,
Azt së tudná, hogy őt pofozzák.
.
Csak a Csodák-Ura mëglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak ëgy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenségët.
.
Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva ezt në vallja:
Ezért a népért úgyis mindëgy,
Ëbsorsot akar, hát – akarja.
.
.
.
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lëhullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszëbb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszëtt
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a sënkik
És mëglapult az igaz embër
S a kényës rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az embër esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódobb sohsë volt a Hold:
Sohsë volt még kisebb az embër,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Mindën embërbe beköltözött,
Mindën ősének titkos sorsa,
Vérës, szörnyű lakodalomba
Részëgën indult a Gondolat,
Az Embër büszke legénye,
Ki, íme, sënki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élëk
Akként, amaz éjszaka kivé tëtt
S Isten-várón emlékëzëm
Ëgy világot elsűlyesztő
Rëttenetës éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
.
.
.
Hogy zúg, zuhog, árad a nóta
Valamennyi vén fiu torkán
S hogy ölte órákig az orkán
Künn őket a próba-mezőkön.
.
Magyarok, öregëk, nótásak,
Bakák, búsak dacosan, hősön.
Puskaport még alig szagoltak,
De hősök már, mint hősön holtak.
.
Így járnak a Végezés ormán
Ezër és ezër évek óta,
Mindig a Halálba loholtak
S el nëm hagyta őket a nóta.
.
Miért? kiért? mikor?: erősön
Állták, mert így rëndëlteték el
S be szép ilyen végzetës néppel
Ugyanaznak tudni magunkat.
.
Ez a regéknek ősi népe
S hősi népe túl mindën hősön,
Rosszkor jőve s rossz helyre téve
Átugrik Sorsot, Jelënt, Voltat.
.
Fátum és dal népe, ha voltak
Sírok: të mëgbirtál a véggel,
Búsultál, ütöttél, nótáztál
S halsz és élsz: így rëndëlteték el.
.
.
.
Szivemet a puskatus zúzta,
Szëmëmet ezër rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl mëgintlen a Földről!
Hajnal van-ë, vagy pokol éjfél?
Mindëgy, indulj csak vakmerőn,
Mint régën-régën cselekëdted.
.
Ékës magyarnak soha szëbbet
Száz mënny és pokol sëm adhatott:
Embër az embërtelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból élő és makacs halott.
.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esëtt a magyarban
S az Isten néha milyen gyönge.
.
És élni këll ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tëngve-lëngve,
Nagy kincsëket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni ëgy szëbb tëgnapot.
.
Óh, mindën gyászok, be értelek,
Óh, mindën Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nëm illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
.
Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszëmbe jut és eszëmbe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szëmëmet ezër rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
.
S mëgint élëk, kiáltok másért:
Embër az embërtelenségben.
.
.
INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ
.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékëk elmult nyarakon,
Flórënc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termën,
Történt szépëk, éltek és voltak,
Kik mëg nëm halhatnak soha,
Őrzött elevenëk és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Rëátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nëm azért adott annyi szépët,
Hogy átvádoljanak most rajta
Vérës s ostoba feneségëk.
Oly szomorú embërnek lënni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sëm engedik feledtetni
Az embër Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
.
.
.
Nekëm, pajtás, úgyis mindëgy,
Farkas ësz mëg, ördög ësz mëg,
De mëgësznek bennünket.
.
Medve ësz mëg, az is mindëgy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki ësz minket.
.
S az a szomorú és mindëgy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi së intëtt.
.
Nekëm, pajtás, úgyis mindëgy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús mindëgy-minket.
.
.
KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL
.
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel ëgymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók ëgyként keserűlnek
S embër hitei kivált mëggyöngűlnek.
.
Embër hajléki már rég nëm épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzésëk fűlnek.
.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindënëk igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nëm is lelkesűlnek,
S mégis idegën pokol lángján sűlnek.
.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már mindën lëendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
.
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezërek vëgyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékësre derűlnek
S ijjedt szëlidek szökve menekűlnek.
.
Lámpás, szép fejek sután mëgszédűlnek,
Embërségësek igën mëgréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra mëgvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
ős, szép kemëncék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
.
S szëgény embërëk mégsëm csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szëgény embërëk mindënt kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
.
Szëgény embërëk ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek.
S rëggelre kelvén mëgint mëgdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az embërëk mëg nëm csömörűlnek.
.
.
.
Ifjú szivekben élëk s mindig tovább,
Hiába törnek életëmre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életëm millió gyökerű.
.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitëk
Örökös urának maradni:
Nëm adatik mëg ez mindënkinek,
Csak aki vérës, igaz életű.
.
Igën, én élni s hóditani fogok
Ëgy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nëm ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.
.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életëmre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
.
.
.
Të még nëm indultál el útnak
S engëm űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz-iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nëm tudtak eloltani
Száz életët oltó fuvalmak.
Lëndületëk és szünetëk,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketëk.
Nëm volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nëm indultál, nëm jöhettél még
S valójában nëm lobogott
Életëm még a poklokban sëm
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Ëgy teljes élet, mámor is.
Ujságos ízével a vágynak
Pirulón és rëszketegën
Hajtom mëgérkëzëtt, mëgérëtt,
Drága öledbe a fejem.
.
És mégis mëgvártalak.
.
.
.
Hetedhét országban
Nëm találtam mását
Szeretëm szép, beteg,
Csëngő kacagását,
De nagyon szeretëm.
.
Szeretëm, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretëm hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretëm.
.
Szeretëm fölségës
Voltomat e nászban
S fényës biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretëm.
.
.
.
Már vénülő kezemmel
Fogom mëg a kezedet
Már vénülő szëmëmmel
Őrizëm a szëmëdet.
.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rëttenet,
Űz, érkëztem mëg hozzád
S várok riadtan veled.
.
Már vénülő kezemmel
Fogom mëg a kezedet,
Már vénülő szëmëmmel
Őrizëm a szëmëdet.
.
Nëm tudom, miért, meddig
Maradok mëg még nekëd,
De a kezedet fogom
S őrizëm a szëmëdet.
.
.
.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz ëgy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
.
Nëm mëntem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
.
Jó voltam szerelëmben:
Ëgy Isten sëm gondolhatná szëbben,
Ahogy én gyermëkül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
.
Ha të nëm jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám së szólna
S gúnyolói hivő életëknek
Raknak a koporsóba.
.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Tégëd találtalak menekëdve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Të vagy a szívem kedve.
.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S lëgyenek nekëd sötétek, ifjak:
őszülő tincseimre.
.
.
.
Most, a gyáva szëmérmetlenség
Kurjongató, rossz éjjelén,
Böcsületére jól vigyázzon
Mindën nëmës szëgény legény.
.
Ëgy életünk és ëgy halálunk
S a régi, hős idők alatt
Élet s Halál peremén jártunk,
Nekünk nëm új e gondolat.
.
Kit elsodor e zagyva éjjel,
Ki mëgmarad fészëk-rakón,
De mi közülünk játsszék csínján
Mindënki a tárogatón.
.
Mi másoknál messzebbről jöttünk
És örök, amit akarunk,
Ha úgy akarja a muszájság,
Jól van, jól van, hát mëghalunk.
.
De az a mi gyönyörüségünk,
Hogy, ha mindën reped, szakad,
Böcsületës szëgény legényëk
Pihennek a romok alatt.
.
Mëgállott, de lëhet folytatni
A jó szëmëk, a szép szëmëk
Érdëmës, őrült látomását,
Az Életët, az Életët.
.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az oldal szërkesztője: M. A.
© 2011-2026 – kiejtes.hu