Arany János: Toldi (1846)

.

2017. március 2-án fogjuk ünnepëlni Arany János születésének 200. évfordulóját. Tisztëlgünk Nagyszalonta szülötte, a csupaszív és igën gazdag szókincsű költőnk előtt – aki ëgyébként nyelvünk búvára, művelője s a zárt ë hang használatának lelkes támogatója is. Mëgemlékëzünk ëgyúttal az idei Magyar Kultúra Napjáról, január 22-éről is.

Barabás Miklós kőnyomata 1848-ból

.

ARANY JÁNOS

TOLDI

 (1846)

,Mostan emlékëzëm az elmult időkről,

Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról…’

Ilosvai

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Messziről lobogva tengër pusztaságon:

Toldi Miklós képe úgy lobog fël nékëm

Majd kilenc-tíz embër-öltő régiségben.

Rémlik, mintha látnám termetës növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,

Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétëk Isten haragjának.

Ez volt ám az embër, ha këllëtt, a gáton,

Nem terëm ma párja hetedhét országon;

Ha most fëltámadna s eljőne közétëk,

Mindën dolgát szëmfényvesztésnek hinnétëk.

Hárman sëm birnátok súlyos buzogányát,

Parittyaköveit, öklelő kopjáját,

Elhülnétëk, látva rëttenetës pajzsát,

,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.’ [1]

ELSŐ ÉNEK

,Nyomó rúdat félkezével kapta vala,

Buda felé azzal utat mutatja vala.’

Ilosvai

1

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs ëgy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz-tizënkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rëndin mënne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bőgölyök hadával háborúra kelnek:

De fëlült Lackó a bérësëk nyakára, [2]

Nincs, ki vizet merjën hosszu csatornára.

3

Ëgy, csak ëgy legény van talpon a vidékën,

Meddig a szëm ellát puszta földön, égën;

Szörnyű vendégoldal rëng araszos vállán,

Pedig még legénytoll sëm pehelyzik állán.

Szélës országútra messze, messze bámul,

Mintha más mezőkre vágyna e határrul;

Azt hinné az embër: élő tilalomfa,

Ütve ,általútnál’ ëgy csekély halomba.

4

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?

Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;

Nyelvel a kuvasz is földre hengërëdve,

A világért sincs most egerészni kedve:

Vagy sohasëm láttál olyan forgó szelet,

Mint az, aki mindjárt mëgbirkózik veled,

És az útat nyalja sebësen haladva,

Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

5

Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,

Mely a hamvas útat véges-végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,

Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,

Mintha szive-lelke a szëmében volna.

6

,,Szép magyar leventék, aranyos vitézëk!

Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.

Merre, meddig mëntëk? Harcra? Háborúba?

Hírvirágot szëdni gyöngyös koszorúba?

Mëntëk-é tatárra? mëntëk-é törökre,

Nekik jóéjszakát mondani örökre?

Hej! ha én is, én is köztetëk mëhetnék,

Szép magyar vitézëk, aranyos leventék!”

7

Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,

Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;

S amint fő magában, amint gondolkodik,

Szíve búbánatban összefacsarodik.

Mert vitéz volt apja: György is álnok bátyja,

A királyfi mellett nőtt fël, mint barátja;

S míg ő bérësëkkel gyüjt, kaszál ëgy sorban,

Gőgösen henyél az a királyudvarban.

8

Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,

Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;

Délcëgën mëgűli sárga paripáját,

Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;

És utána nyalka, kolcsagos legényëk,

Tombolván alattok cifra nyergü ménëk:

Nézi Miklós, nézi, s dehogy vëszi észbe,

Hogy a szëme is fáj az erős nézésbe.

9

,,Hé, paraszt! melyik út mëgyën itt Budára?”

Kérdi Laczfi hëtykén, csak amúgy félvállra;

De Toldinak a szó szívébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

,,Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,

,,Hát ki volna úr más szélës e határban?

Toldi György talán, a rókalelkü bátya,

Ki Lajos királynál fënn a tányért váltja?

10

,,Én paraszt? én?” — Amit még e szóhoz gondolt,

Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,

Mint csekély botocskát, véginél ragadja;

Hosszan, ëgyenësen tartja félkezével,

Mutatván az utat, hol Budára tér el,

S mintha vassá volna karja, maga válva,

Még csak mëg së rëzzen a kinyujtott szálfa.

11

Nádorispán látja Toldit a nagy fával,

És elámul rajta mind egész hadával.

,,Embër ez magáért” Laczfi mond ,,akárki;

Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?

Vagy ki tartja úgy fël azt a hitvány rúdat,

Amellyel mutatja e suhanc az útat?”

Szégyën és gyalázat: zúg, morog mindënki,

Ëgy paraszt fiúval még sëm áll ki sënki!

12

De ki vína bajt az égiháborúval,

Szélveszës, zimankós, viharos borúval?

És ki vína Isten tüzes haragjával,

Hosszu, kacskaringós, sistërgő nyilával?

Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága

S nem mëgunt előtte Isten szép világa;

Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,

Mëghalt anyjának is visszarí ölébe.

13

Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,

Toldiról beszélnek az egész táborban;

Mindënik mond néki nyájasat vagy szépet,

Mindënik derít rá ëgy mosolygó képet;

Ëgyik így szól: ,,Bajtárs! mért nem jősz csatára?

Ily legénynek, mint të, ott van ám nagy ára.”

Másik szánva mondja: ,,Szép öcsém, be nagy kár,

Hogy apád paraszt volt s të is az maradtál.”

14

Elvonult a tábor, csillapul morajja:

Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;

Toldi mëg nagybúsan hazafelé ballag,

Vaskos lábnyomától messze rëng a parlag;

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szëme pillantása,

Mint a sértëtt vadkan, fú veszëtt dühében,

Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

*

[1] Az ezën ,_’ jeggyel fëlhozott helyek Ilosvaiból vannak átvéve. A. J.

[2] ,,Fëlült Lackó.” Így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei

munkást, ki a nap és dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt. A. J.

MÁSODIK ÉNEK

,… hogy Budából Tholdi György mëgjő vala,

Öccsét… gyakran fëddi vala.’

Ilosvai

1

Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban,

De van drága dolog otthon Nagyfaluban:

Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,

Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.

A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;

Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet;

A fehércseléd közt a beteg së lomha:

Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

2

Ëgy cseléd vizet tësz félakós bögrében,

Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,

Akkor a baromfit gyorsan belemártja,

Tollait lëtörli, bocskorát lërántja.

Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;

S bundáját lërántja, még pedig irhástul;

Más a vékonypénzű nyúlat szalonnázza,

Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.

3

Másik a malacot láng fëlëtt hintálja,

Szőrit kés fokával bőrig borotválja;

Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,

Kënyeret hoz amaz bükkfa tekenőben…

4

— Mit jelënt e hű-hó gyászos özvegy-házban,

Hol a dinom-dánom régën volt szokásban?

Toldi Lőrincnének most van-é a torja?

Vagy mënyegzőjének hozta így a sorja?

Tán mëgunta gyászos özvegysége ágyát,

S másnak adta élte fonnyadó virágát?

5

Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének,

Napja sëm derült fël új mënyegzőjének;

Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak:

György van itthon, első szülötte a háznak.

6

Toldi György nagy úr volt. Sok bëcsës marhája,

Kincse volt tëmérdëk, s arra büszke mája,

Sok nemës vitéze, fegyverës szolgája,

Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.

Látogatni jött most negyvened magával,

Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,

És a kész haszonnak ëgy felét fölënni,

Más felét magának tarsolyába tënni.

7

György az édësanyját hidegën köszönté,

Bár ez a lelkét is majd elébe önté!

,,Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.

Sënki sëm hinné, hogy kedves öccsét érti.

,,Szénát hord szëgényke künn a bérësëkkel,

Hívatom –” de György úr ezt rikoltja: ,,Nem këll!”

Nem këll! és e két szó úgy esik anyjának,

Mintha a szivébe nagy kést mártanának.

8

Nem këll? — Ím azonban këlletlen, hivatlan

A fiú betoppan; szive égő katlan,

Belsejét még most is fúrja és faragja

Szégyënítő búja, búsító haragja.

Mégis, mindamellett — mily Isten csodája! —

Ëgy zokszót sëm ejt ki Toldi Györgyre szája:

Lelke gyűlölségén erőt vësz valami,

Valami — nem tudom én azt kimondani.

9

Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,

Karja ölelésre nyílik akaratlan;

De az eltaszítja testvérét magától,

Gőgösen fordul el jó atyjafiától.

A szëgény anyának könny tolul szëmébe,

Kőszívű fiának sírva lép elébe,

Rëszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,

Ott reménykëdik, de György korholja durván:

10

,,Úgy anyám! kecsëgtesd ölbeli ëbëdet,

Ójad fúvó széltül drága gyermëkëdet;

Mártsad tejbe-vajba, mit së kímélj tőle,

Majd dërék fajankó válik úgy belőle.

Most van a dandárja [1] rétën a munkának,

De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;

Mint kopó, mëgérzi a zsíros ebédët,

S tővel-hëggyel össze hagyja a cselédët.

11

,,Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:

Nem válik belőle sëmmi, csak nagy léha, [2]

Hogy parasztnak is rossz, lebzsël készakarva,

Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.

Most tëhetd ablakba: húsa és kövére

Szépen nő naponkint anyja örömére…”

Szóla György s kitoldá a szót ëgy kacajjal,

Melyre Miklós fëlbúg tompa, hosszu jajjal:

12

,,Átok és hazugság mindën ige szádban!

Ëgy bëtű való sincs, Toldi György, a vádban.

Jól tudom, mi lappang bokrodnak mëgëtte,

Úgy szeressën Isten, ahogy engëmet të!

Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek,

Bérësëk között is től cudar csihésnek: [3]

Forr epéd, hogy más is márt veled ëgy tálba,

Vesztenél, ha tudnál, ëgy vizes kanálba.

13

,,Azért, hogy sënkinek láb alatt në lëgyek,

Nem bánom én, igën, akár ma elmëgyëk;

Száz mérföld a világ, erre is, arra is:

Nem bánom én, igën, elmëgyëk én ma is.

De ami az enyém, azt elviszëm innet:

Add ki, bátya, tüstént, ami engëm illet;

Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:

Azontúl — az Isten áldjon mindën embërt.”

14

,,Itt a juss, kölök; në mondd, hogy ki nem adtam!”

György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.

Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,

Bosszuállás lelke költözik beléje;

Szëme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,

Ütni készül ökle csontos buzogánya;

György ijedve hátrál, odavan egészen:

E csapás utolsó szélütése lészën;

15

S Györgyöt e csapással hűs verëmbe tënnék,

Isten kënyeréből hol többé nem ënnék,

Hol, mint ëgy repedt csont dëszka közé kötve,

Ítéletnapig sëm forradozna össze:

De midőn az öccse épen mëgrohanja,

Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,

Testével takarja Györgyöt és úgy védi,

Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.

16

Most a szörnyü gyermëk karját elereszté,

Fejét és szëmeit búsan lëfüggeszté,

S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,

Tántorogva mënt ki az apai házból.

Méne elbusulva, némán haragjában,

És lëült az udvar távolabb zugában,

Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,

S zokogott magában, de sënki sëm hallá.

*

[1] >>Dandárja<<: halmaza, csoportosa. Nálunk használtatik. A. J.

[2] >>Léha<<, gyáva, henye. A. J.

[3] >>Csihés<<: kin a többi kifog, belőle tréfát, csúfot űz, s

mindënkinél alább való. A. J.

HARMADIK ÉNEK

,Öccsére, Miklósra nagy haragja vala,

Szerető szolgáját mert mëgölte vala.’

Ilosvai

1

Bëzzëg nem busultak ám az ősi házban,

Szintén eltörődtek az ëvés-ivásban.

Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala:

,Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala.’

Ifju vér, öreg bor fickándott erökben,

A fa dárda vígan përdült jobb kezökben;

Mindënik kötődött, hangosan nevetve,

S mint szilaj csikóé, magas volt a kedve.

2

Toldi György mëg, amint torkig itta-ëtte,

Ëgy öreg karszékbe úr-magát vetëtte,

És az eresz alól gyönyörködve nézi,

Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;

Majd, midőn mëglátta a telek lábjában

Ülni öccsét Mikóst nagy-busan magában,

Föltámad lelkének szennyes indulatja,

S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:

3

,,Hé fiúk! amott ül ëgy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrëpűl-e?

Mëg këll a palánkot döngetni körűle!”

4

Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,

Kaptak a beszédën a szilaj legényëk,

Döng a dëszkabástya Miklósnak mëgëtte,

Miklós a kudarcon, búskodik’ fëlëtte.

Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,

Hanem ököllel is, és mëgfogni kézzel,

Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,

Mely ugyan fejétől sëm járt messze néha.

5

Toldi tűr azonban, bárha nem békével;

Birkozik nagy lelke fëllázadt dühével;

Majd mëggyőzi magát s mëgvetéssel tűri,

Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.

Mert e nép epërszëm volna haragjának,

Bosszuló karjától úgy elhullanának,

Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,

Hogy ezër pogányt vert ëgy álcsonttal agyon.

6

Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,

Azzal álla bosszút, hogy csak fël sëm vëtte;

Úgy mutatta, mintha nem is vënné észre,

Fülét sëm mozdítá a nagy döngetésre.

De, midőn ëgy dárda válla csontját érte,

Iszonyatosképen mëgharagutt érte,

S melyën ült, a malomkő-darabot fogta,

Toldi György bosszantó népe közé dobta.

7

Rëpül a nehéz kő: ki tudja, hol áll mëg?

Ki tudja, hol áll mëg s kit hogyan talál mëg?

Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!

Víz sëm mossa rólad lë a gyilkos nevet!

Elvadulsz, elzüllöl [1] az apai háztól,

Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:

Ki ëgyet agyarral halálosan sérte,

Ugy aztán kimarta őt a többi érte.

8

Elrëpült a nagy kő, és ahol lëszálla,

Ëgy nemës vitéznek lőn szörnyű halála:

Mint olajütőben szétmállott a teste,

És az összetört hús vérolajt ereszte.

Vérit a poros föld nagy-mohón fëlnyalta,

Két szëmét halálos hályog eltakarta,

S aki őt eloltá, az a veszëdelëm

Mindënik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.

9

György haragja pedig lészën rëndkivűli,

Mert vitéz szolgáját igën keserűli.

Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,

Kit hogy elveszessën, most esik kezére.

Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,

Eltakarja törvény és igazság örve,

És, hogy öccsét bíró hírivel mëgrontsa,

El këll fogni nyomban, az kemény parancsa.

*

[1] ,Elzüllik’: elvadulva elkóborol. A. J.

NEGYEDIK ÉNEK

,Igën keserüli Miklóst az ő anyja:

Titkon ezért őtet éléssel táplálja.’

Ilosvai

1

Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,

Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,

Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,

És ezërjófűvet tépni a sebére;

Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,

Az ezërjófűvet írul sëm találja,

Mindën ág mëgtépte, tüske mëgszaggatta,

Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

2

Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,

Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,

S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,

Szíve a mellében akkép hánykolódék.

Bujdosik az ,érën’, bujdosik a ,nádon’,

Nincs, hová lëhajtsa fejét a világon.

Hasztalan kereste a magánosságot,

Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

3

És mint a toportyán [1], ha juhász kergette,

Magát ëgy kiszáradt nagy nádasba vëtte:

Ott is azt susogta a nád mindën szála:

Szélës e világon nincsen árvább nála.

Nádtors lőn az ágya, zsombok [2] a párnája,

Isten kék egével födve a tanyája,

Mígnem a sötét éj szárnya alá vëtte

S fekete ponyvából sátort vont fëlëtte.

4

Majd az édës álom pillangó képében

Elvetődött arra tarka köntösében,

De nem mert szëmére szállni még sokáig,

Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.

Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,

Jobban a nádasnak csörtető vadától,

Félt az üldözőknek távoli zajától,

De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5

Hanem amidőn már szépen mëgpitymallott,

És elült a szúnyog, és a zaj sëm hallott,

Akkor lëlopódzott a fiú fejére,

Két szárnyát teríté annak két szëmére;

Aztán álommézet csókolt ajakára,

Akit mákvirágból gyüjte éjszakára;

Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édësségén

Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

6

De a kínos éhség azt is irigyëlte,

Hajnali álmából csakhamar fölverte,

S addig ösztökélte, addig korbácsolta,

Míg a rétet összevissza barangolta;

Fölkereste fészkit a réti madárnak,

Szárcsa-, vadrucának, bibicnek, sirálynak,

Házukat fëltörte és kifosztogatta,

Tarka tojásikkal éhét elaltatta.

7

Vadmadár-tojással éh-szomját elvervén,

Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén:

Merre mënjën? mihëz fogjon? uramfia!

Nincsen hő lelkének hová fordulnia.

Mert elmënne könnyen, el is bujdokolna,

Ha az édësanyja előtte nem volna:

Jaj, de majd ha róla hírt nem hallanának,

Mëgrepedne szíve az édësanyjának.

8

Három napig magát ekkép vesztëgette,

Harmadik nap a nád mëgzörrent mëgëtte,

Azt gondolta farkas, mëg së moccant karja,

Mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.

Pedig Bence volt az, régi hű cseléde,

Akit anyja küldött fölkeresésére,

Ki nagy zokogással nyakába borulva

Így szólott Miklóshoz ëgy kis idő mulva:

9

,,Jaj! ëszëm a lelkëd, beh jó, hogy mëglellek,

Harmadnapja már, hogy mindënütt kereslek;

Tűvé tëttem érted ezt a tengër rétet,

Sosë hittem , hogy mëglássalak ma tégëd.

Hogy’ vagy édës szolgám? nem haltál mëg éhën? [3]

Nem ëvëtt mëg a vad ezën a vad rétën?

Itt a tarsolyom, fogd, és ëgyél szépen; ne!

Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.”

10

Azzal a hű szolga szëmét az ökléhëz,

S öklét mëgtörölte ócska köntöséhëz,

Lëtérdelt a földre, tarsolyát lëtëtte,

Ami csak volt benne, sorra mind kiszëdte.

Asztalt is terítëtt, csak úgy hevenyéből,

Az üres tarsolyból, mëg a födeléből,

A cipót, kulacsot, pecsënyét rárakta,

Végre két almával a módját mëgadta.

11

Akkor elővëtte csillagos bicskáját,

Mëgkínálta vele kisebbik gazdáját; [4]

Toldi a jó késsel a cipót fölszelte,

S a cipóval a hust jóizűen nyelte.

S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!

Jobban esëtt, mintha maga falta volna;

Mintha ő is ënnék, úgy mozgott a szája,

Néha szinte könnybe lábadt ősz pillája.

12

Mikor aztán Miklós az éhét elverte,

Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:

A kulacs sikoltott és kibuggyant vére

Az öreg szolgának a keze fejére.

Ez mëg a vörösbort urára köszönte,

Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,

S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,

Mëgtörülte száját inge elejével.

13

S a bor az öregët jókedvre tüzelve,

Hogy’ kinyilt a szíve! hogy’ mëgoldott nyelve!

Kezdte a beszédët Miklósnak nagyapján,

(Ostoros gyerëk volt annál néhanapján);

Azután fordítá apjára, anyjára,

Györgyre a bátyjára, végre önmagára,

S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,

Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:

14

,,Haj! be zokon esik most hallgatnom tégëd!

Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédët.

Máskor, a tűzhelynél tengërit morzsolva,

Ítéletnapig is elhallgattam volna.

Hányszor elbeszélted apám vitézségét!

Majd éjfél vetëtte mindën este végét;

Aztán mily sokára tudtam elalunni!

Hajnalig së birtam a szëmëm lëhunyni.

15

,,Ami volt, az nincs már: ami jó volt, elmult;

Más pënnával írnak; sorsom balra fordult;

Gyilkosságba estem, lëttem bujdosóvá,

Hej, ki tudja, mikor lëszëk bele jóvá?

De hiszëm az Istent, az árvát sëm hagyja,

Mert azért az árvák gondviselő atyja;

Tán veszëtt nevemet is lëmossa vérëm,

Mit fejemre költe drága jó testvérëm.

16

,,Nem születtem arra, érzëm ezt magamban,

Hogy itt békamódra káka között lakjam;

Nem is terëmtőztem bérësnek, villásnak,

Hogy petrëncét hordjak akárki fiának.

Már csak arra várok, hogy bealkonyodjék,

A világ mezőrül haza takarodjék,

És akkor nyakamba vëszëm az országot,

Szél sëm hoz felétëk énrólam ujságot.”

17

Nagyon elbusúla Bence a beszédën,

Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyën,

Hallgatott sokáig s majd elfakadt sírva,

Bocskorán körmével kërësztëket írva.

Végre mëgszólamlott s nagyon szépen kérte,

Në nehezteljën mëg Miklós gazda érte:

De ő ezt a dolgát bolondságnak tartja,

Hogy fejét ily rögtön bujdosásnak adja.

18

,,Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,

Három-négy nap mulva, visszamëgy Budára:

Akkor, ami elmult, feledségbe mégyën,

Kiskirály lëszesz të az egész vidékën.

Hát itt hagynál minket, sok dërék cselédët,

Kik, mint gyermëkünket, úgy szerettünk tégëd?

Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását. [5]

Kiknek hét vásáron sëm találni mását?

19

,,Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?

Párjával malomba ki emelne zsákot?

A malomkövet ki öltené karjára

Molnárlegényëknek álmélkodására?

Në mënj, édës szolgám, jaj, në mënj messzére,

Egész Nagyfalunak keserűségére;

Jaj! në hagyd bitangul az ős Toldi házat,

Në taszítsd a sírba jó édësanyádat.”

20

Így rimánkodott az, de kevésbe vëtte,

Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette;

Hanem, amint anyját hozta fël végtére,

Követ hengërítëtt a fiú szivére.

Nem felelt sokáig Bencének szavára,

Csak nézëtt sohajtva a susogó nádra,

S addig-addig bámult a susogó nádra,

Nagy meleg könnycsëpp ült szëme pillájára.

21

S mintha törlené csak arca verítékét,

Tenyeréhëz törlé hívatlan vendégét:

Végig a kisujján a könny földre csordult,

Ő pedig Bencéhëz ily szavakkal fordult:

,,Mondd mëg ezt, jó Bence, az édësanyámnak:

Gyászba borult mostan csillaga fiának:

Ëgykorig nem látja, még nem is hall róla;

Eltemetik hírét, mintha mëghalt volna.

22

,,De azért nem hal mëg, csak olyaténképen,

Mint midőn az embër elrejtëzik mélyen,

És mikor fölébred bizonyos időre,

Csodálatos dolgot hallani felőle.

Rólam is hall még hírt, hogy mikor mëghallja,

Még a csëcsszopó is álmélkodik rajta:

Akkor anyám lelke repes a beszédën,

Csak mëg në szakadjon szíve örömében.”

23

Ezt izente Miklós. Akkor a hű szolga

Az üres kulacsot tarsolyába tolta;

Mëgtörülte szépen csillagos bicskáját,

Összehajtogatta szalonnás ruháját. [6]

Aztán a tarisznyát félvállára vëtte,

Búcsut vévén, lábát útnak ëgyengette:

Mënt is volna, nem is; gyakran visszanézëtt,

Végre a töretlen nád közt elenyészëtt.

*

[1] >>Toportyán<<: réti farkas. A. J.

[2] >>Zsombok<<: zsombék. Mint fazok — fazék stb. A >>zsombik<<

zsombéknak hibás kiejtése. A. J.

[3] >>Szolgám<<: kedveskëdő mëgszólítás ifjabbhoz, nem tekintve az

ëgymás közti úr- vagy szolgai viszonyt. A. J.

[4] >>Kisebbik gazda<<: a gazda fia vagy öccse. Így a nőnek a férje

öccse: >>kisebbik ura<<. A. J.

[5] >>Bimbó, Lombár: ökrök nevei. A. J.

[6] >>Szalonnás ruha<<: darabka vászon a tarisznyában, melybe

szalonnát vagy más zsiradékot takarnak. A. J.

ÖTÖDIK ÉNEK

,Az érën és nádon Miklós bujdosik vala.’

Ilosvai

1

Elfeküdt már a nap túl a nádas rétën,

Nagy vörös palástját künn hagyá az égën,

De az éj erőt vëtt, csakhamar beronta,

Az eget, a földet bakacsinba vonta,

És kiverte szépen koporsószëgével:

Fényës csillagoknak milljom-ezërével;

Végre a szép holdat előkerítëtte

S ezüst koszorúnak fejtül odatëtte.

2

Miklós pedig indult a szokatlan útra,

Magát jobba-jobban a nádasba fúrta:

De mintha kötéllel vonták volna hátul,

Nem birt elszakadni az édësanyjátul.

Vissza-visszanézëtt: hej, pedig mi haszna?

Ëgy terëmtés sincs ott, akit mëgláthatna,

Mégis visszanézëtt, sőt mëg is fordulva,

Búcsut vënni indult ëgy kis idő mulva.

3

S amint visszafelé méne, mëndëgéle,

Ëgy helyütt a zsombék csak lësüpped véle:

Réti farkas fészke volt épen alatta,

Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.

Mëgsajnálta Miklós hogy rëájok hágott,

Símogatta a két árva kis jószágot,

Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,

A komondor kölyköt végig simogatja.

4

Kár volt símogatni; csak vesztére tëtte;

Mert mëgzörren a nád hirtelen mëgëtte;

Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,

Rohan a fiúnak, birkoznak ëgymással.

Fël-fëláll a farkas hátulsó lábára,

Méri élës körmét Toldi orcájára,

Csattog a fejér fog vérszopó inyében,

S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényben.

5

Toldi pedig magát sërényül forgatja,

Öklének csapásit sűrűn osztogatja:

Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,

Nagy meredt szëmei szörnyen kidagadnak.

Nyelve a szájában mëg nem tudna férni,

Csattogó fogával azt is összevérzi,

Mint veszëtt kutyáé csorog vérës nyála;

Sënki sëm látott már dühösb vadat nála.

6

Miklós a kötődést unni kezdi végre,

Lábát sëm rëstelli híni segítségre,

S mint midőn a bika dolgozik szarvával,

Fölveti a farkast ëgy erős rugással.

Messze az avasba esik a vadállat,

Nagy darab helyütt lëtördeli a nádat,

És amint lëhulla puffanó eséssel,

Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

7

De lám, mintha ördög volna belé bújva,

Ëgyet hengërëdik s talpra ugrik újra,

Elordítja magát keserves haraggal,

S mégyën új csatára köszörült fogakkal.

Körmeit Miklósnak a vállába mártja,

Száját a fejénél két araszra tátja

S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,

Pusztítsa el Isten a këgyetlen férgét!

8

Ez még csak mëhetne, de most jő a nagyja:

Ordít a hímfarkas s hátul mëgtámadja;

— Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélëk!

Ezër lelkëd volna, mégis mëgölnének. —

Sëmmi baj! az néki a tulajdonsága,

Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:

Kisegíti magát, sohasë féltsétëk,

Nem válik belőle farkasoknak étëk.

9

Mert amint a nőstény ölre mënt s birokra,

Mëgszorítja torkát Toldi két marokra;

Csak kifordult körme a fiú nyakából,

Kifogy mindën erő a horgas-inából.

Szëme is kidülled, vérës könnyel telve,

Mint ëgy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:

Nem kimënt belőle, bennszorult a pára,

Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

10

Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,

És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;

Fölkel az dühösen, s hogy mëgint lëcsapja,

Párját fekhelyéből mérgesen harapja.

És pedig világos, hogy mëgint fölkelne,

Ha Miklós előre néki nem felelne:

De úgy elpaskolja most a nőstényével,

Hogy világ végéig sëm támad többé fël.

11

Toldi a vadaktól így mëgmenekülvén,

Mëgpihent kevéssé ëgy zsombékra ülvén;

A farkas-fiakban sëm volt már lehellet,

Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.

Távolabb fekütt az anyjok, mëg a párja;

Tisztán sütött rájok a hold karikája,

Hidegën tekintëtt a rét fenekébe,

Mint ëgy arany tepsi, szétmeredt a képe.

12

Miklós az elméjét mindënképen hányta,

Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.

De hát mért akarja bátyja őt mëgënni,

Mért akar hóhéra, nem testvére lënni?

Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?

Mért feni agyarát jó atyjafiára?

13

Mert hiszën, ha példát farkasokról vészën:

Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészën:

Fészkit oltalmazza a mezőnek vadja,

Ki nem ingërëlte, azt mëg nem támadja.

Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre,

Nem bánt sënkit aztán ha csillapul éhe;

Akkor is barmoknak tizedëlve nyáját,

Mëgkiméli mindég a maga fajtáját.

14

De az ő testvére — de az ő testvére,

Ki mondja mëg neki: mért tör életére?

Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?

Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?

Hátha annak, aki szomjuhozza vérit,

Mint a farkasoknak most, mëgadná bérit?

Vagy talán embërben tartósabb a pára,

És azért nincs Györgynek végső éjszakája?

15

…Állj mëg, állj mëg, Toldi! gyilkos a szándékod,

Jaj në vess bosszúdnak vérës martalékot.

Tudd mëg: a lëgyilkolt atyafinak vére

Bosszuért kiált fël az egek egére.

Tudd mëg: ha mëgölnéd tënnën testvérëdet,

Akkor mëggyilkolnád örök életëdet;

Në félj, fënn az Isten; ő majd igazat lát,

Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát.

16

— Most, mintha valami ötlenék eszébe,

Hirtelen fëlállott s a vadakhoz lépe,

Gyorsan fölvetëtte őket a vállára,

Úgy indult veszélyës éjjeli útjára.

Mënt nagy sebbel lobbal a nád erdejében,

Nagy hosszú sikátort fúrt azon mëntében.

Hátul a két farkas csüngött a sarkáig,

Vissza sëm tekintëtt az anyja házáig.

HATODIK ÉNEK

,Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala.’

Ilosvai

1

Szépen süt lë a hold Nagyfalu tornyára,

Gyëpszélën fejérlik Toldi Lőrinc háza;

Háta mëgëtt annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház ëgyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája;

Rozmarin bokor van gyászos ablakában:

A körül leskődik a fiú magában.

2

Farkasait Miklós, amint oda ére,

Lëtëvé a kertnek harmatos gyëpére.

Ő mëg, mintha lopni jőne, lábujjhëgyën,

Édësanyja záros ajtajához mëgyën,

Soká hallgatózik, mindënütt hiában;

Mert csak ëgy szú përcëg a szëmöldökfában;

Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,

Csak úgy tétovázik keze a kilincsën.

3

Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne? [1]

Máskor a sárkánnyal is birokra mënne;

Édësanyját félti igën-igën nagyon,

Nëhogy a zörejre szörnyen fëlriadjon.

Az is mëgeshetnék, hogyha így fölverné,

Ablakát, ajtóját mëgnyitni së merné,

Hanem zajt csinálna hangos sikoltással,

S tán nem is tudnának szólni majd ëgymással.

4

Azért a két farkast fölvëszi vállára:

Elkerül a háznak másik oldalára:

Mindën élő állat elpihent ott, kinn, benn:

Még csak a kutyák is alusznak ëgy színben.

Nyitva áll az ajtó: látszik a György ágya:

Hosszu fejér kendőt terít a hold rája;

Alatta pediglen a ház ereszének

őrálló legényi sorban heverésznek.

5

Mindën alszik. Miklós sëm tétováz sokat,

Küszöbre fekteti lë a farkasokat,

Aztán a lándzsákat a kezébe kapja,

Melyek a fal mellé voltak támogatva;

Őrállók ruháit földre szëgzi vélëk,

Hogy në kelhessenek, majd mikor kelnének,

S bemëgy a szobába. Jaj! most Toldi Györgyöt

Ha még el nem vitte, elviszi az ördög.

6

Ott lesi Miklós a szúnyogháló mellett,

Györgyből mikép hortyog ki s be a lehellet;

Ëgy marokszorítás — s ha száz lelke volna,

Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.

De Miklós elkezdi: ,,No mëgölhetnélek,

Mëgérdëmëlnéd, ha rávinne a lélëk,

Hanem most ëgyszër nem lëszëk ártásodra,

Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.”

7

Azzal a két farkast az ölébe vëtte,

Az öreg nyoszolya szélire fektette,

Így beszélve nékik: ,,tente, tente szépen:

A testvérbátyátok fekszik itten épen.”

Maga pedig mënt a benyíló szobába,

Melyben asztalnál ült anyja gyászruhába:

Asztalon két öklét ëgymásra fektette,

Búbánatos fejét arra eresztëtte.

8

Hasztalan leskődött ott az édës álom,

Nem birt általtörni a szomoruságon,

És utoljára is csalással ejté mëg,

Köntösét elkérte a hideglelésnek;

Úgy furá magát be tarkójába hátul,

Futkosott sarkáig s vissza a sarkátul,

Összezsibbasztotta, mëgrészëgítëtte:

Ennyibe került, míg elszëndëríthette.

9

Még így sëm sokáig tartott szunnyadása:

Elrebbenté Miklós csëndes kopogása;

Fëlriadt az asszony, mihelyt mëghallotta,

De Miklós előre így bátorította:

,,Édës anyámasszony, në féljën këgyelmed:

Nem hozok a házra sëmmi veszëdelmet,

Jóllëhet, hogy éjjel járok, mint a lélëk,

De ha nappal jőnék, tudja, mëgölnének.”

10

Nem is félt az özvegy, amint ezt hallotta,

Karjával a fiát általszorította,

Ëgy fillér kis darab, de annyi hely sincsen,

Hová az orcáján csókvetést në hintsën.

,,Jaj, hát látlak ismét! be sosë gondoltam,

Majd kétségbeestem, érted majd mëgholtam,

De Istenëm minek beszélëk oly nagyon:

Bátyádurad itt a másik házban vagyon.”

11

Ennyit mondott anyja; többet nem is szólna,

Ha mindjárt a szélës Hortobágyon volna,

Ott is úgy ölelné, szíve elfogódnék,

Szája hosszu néma csókra kulcsolódnék.

Érzi Miklós, hogy mint rëszket az ölében,

Tán lërogyna, ha ő nem tartaná szépen;

Pedig ő is szörnyen mëg vala indulva,

Nem is felelt mindjárt, csak jó idő mulva.

12

Tartani akarta magát, de hiába!

Mintha tűt szúrnának orra cimpájába,

Vagy mintha alatta reszelnének tormát,

Tekerő nyilallást érze olyanformát.

Mëgáradva hulla könnye két szëmének

Az ábrázatjára kedves szülőjének,

S mint mikor két hëgyről összefut a patak,

A kétféle könnyek ëgybeszakadtanak.

13

Végre szivét Miklós mëgkeményítëtte,

Szëmét anyja őszes hajához értette,

Összeszëdte magát s fölëgyenësëdvén,

Valahogy erőt vëtt rínivaló kedvén.

És szólott anyjához követkëző szókkal:

,,Hagyjon fël këgyelmed kicsinyég a csókkal;

Szakmány módra van rám mérve mindën óra:

Jöttem këgyelmedhëz búcsuvëvő szóra.

14

,,Nem remélëm, hogy itt maradásom lëgyën

György miá, kit Isten akárhová tëgyën;

Végre még gyilkosa lënnék, attól félëk…

Nem! az sosëm lëszëk — arról nem beszélëk, —

Hanem annyit mondok: në busuljon kelmed;

Vesse ki szivéből azt a nagy félelmet:

Nem azért mëgyëk el, hogy vissza në jőjek;

Hiszëm a terëmtőt, még addig nem öl mëg.

15

,,Nagy erőt érëzëk mind a két karomban,

Nem vesztëgetëm azt szérűn és malomban;

Édësapámnak is hallám vitézségét:

Hát csak én gyaláznám mëg a nemzetségét?

Fëlmëgyëk Budára bajnok katonának,

Mutatok valamit ottan a királynak,

Olyat, ami nem lësz bátyám szégyënére,

Sőt irígység miatt mëgszakad a lépe.

16

,,Azért szépen kérëm, édës anyámasszony,

Sohasë aggódjék, sohasë sirasson;

Aki mëg së halt még, minek azt siratni,

Mikor a halott sëm fog halott maradni…?”

Többet is beszélne még a szülőjének,

Ha az ëbëk alant nem üvöltenének,

De mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevëtte,

Hogy imént ëgy dolgát balgatagul tëtte.

17

A kutyák haragját nem ëgyéb okozta,

Hanem hogy a farkast az udvarba hozta;

Mármost fëlugatják ezëk a cselédët;

Azért csak rövidre fogta a beszédët:

,,Nincs időm továbbra hogy maradjak itten,

Këgyelmedet pedig áldja mëg az Isten;

Áldja mëg az Isten ezën a világon:

Még a másikon is, szivemből kivánom.”

18

,,Áldjon mëg, áldjon mëg!”…anyja eddig mondta,

Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta;

Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja,

Mindën kívánságát benne mëgtalálja.

Hát mikor melléről elszakadt a gyermëk!

Kínját elbeszélni nyelve nincs embërnek:

Lelke volt talán a lánc közöttük, aki

Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki.

19

A kutyák azonban nyíttak és szűköltek,

Csúnya üvöltéssel az ajtóig jöttek,

Fëltápászkodtak a szolgák üggyel-bajjal,

Györgyöt is fölverték a fërtelmes zajjal.

,,Ki járt itt? mi járt itt?” így óbégatának,

Hogy a két farkasra rëá akadának.

,,Ez a Miklós dolga! ezt más nem tëhette!

Utána! utána! ilyen szëdtevëtte!”

20

S mint mikor ëgy fészëk lódarázs fëllázad,

Olybá képzelhetni most az egész házat:

Bukdosnak ëgymásban a szélës tornácon,

Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton.

Merre? vagy hová fut? azt ëgyik sëm tudja,

A bolondok útát jobbra-balra futja;

Végre György úr őket összeszidva rútul,

Mëgy elül s a többi mind utána zúdul.

21

Hallja-é az özvegy e vadászi lármát,

Kürtölést, kurjantást, kopók csaholását?

Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!

S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?

Nem! ezt ő nem hallja. Eltüntén fiának

Gyönge lábinai mëgtántorodának,

Lëhanyatlott szépen a mëgvetëtt ágyra:

Isten tudja, meddig tart az ájulása.

*

[1] >>Félsz<<: népies, >>félelëm<< helyëtt. A. J.

HETEDIK ÉNEK

,Oly igën mëgszáná az asszony siralmát,

Mondá, hogy mëgállja nékie bosszuját.’

Ilosvai

1

Kinek az ég alatt már sënkije sincsen,

Në féljën: fëlfogja ügyét a jó Isten.

Toldi Miklósét is lám miként fëlfogta:

A holdat ëgy vastag fëlhőbe burkolta;

Lëtt olyan sötétség, hogy sëmmi sëm látszott,

Zëngëtt az ég szörnyen, csattogott, villámlott:

Az Isten haragja mëgütött ëgy hajdút,

Vége lëtt azonnal, még csak el sëm jajdúlt.

2

Nem vëtte tréfára Toldi György a dolgot,

Hogy az istennyila feje körül forgott,

Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,

Kósza népe is mind összegyűlt mëgëtte:

De bizony közel volt akkor már a rëggel,

Hogy haza vergődött az ázott sereggel,

S az volt a legnagyobb bosszusága neki,

Hogy, amit elgondolt, még sëm vihette ki.

3

Miklós messze tëtte magát azon éjjel,

Szëmbeszállt esővel, villámmal és széllel,

És midőn a hajnal a homályt elverte,

Magát ëgy sivatag pusztaságban lelte.

Ki volt útitársa a kietlen pusztán?

A nap mënt utána a kék égën úszván:

Elérte, elhagyta; otthagyta magában,

A barátságtalan nedves éjszakában.

4

Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,

Nagy hëgyek lebëgtek délibáb vizében:

Bámult Miklós, mert ő olyat sosëm látott,

A hëgyet bámulta, nem a délibábot.

Sietëtt, sietëtt, ámbár vala fáradt;

Estendën mëglátta a budai várat;

S még nem mënt lë a nap, midőn odaére

Hírës nevezetës Rákos mezejére.

5

Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,

Pest alatt ért össze utasunk az esttel.

Találkoztak pedig ëgy temető mellett,

Temetőben új sír dombja sötétellëtt.

De miféle sírnak sötétlik ott dombja,

Arra Miklósnak most van is nincs is gondja:

Hosszu gyászruhában — mindënható Isten! —

Édësanyja bókol ëgy pár új kërësztën.

6

Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása,

Követ mëglágyítna keserves sirása;

Hát Miklós ugyan hogy në szánná mëg nagyon,

Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?

Mëg is esëtt szíve, oda is mënt hozzá,

Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá,

És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván)

Így felelt szavára keservesen sírván:

7

,,Jaj, fiam! në kérdëzd az én esetëmet:

Ma temettem el két vitéz gyermëkëmet:

Duna szigetében gyilkolá mëg ëgy cseh,

Isten a pokoltól soha mëg në mentse.”

Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve:

Nagy zokogás miatt elállott a nyelve;

Lëtérdelt a sírnak fekete dombjára,

S nyögött, lëborulván a két kërësztfára.

8

Sokáig tartott így. Miklós pedig várta,

Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;

Szűnt is ëgyszër aztán, legalább úgy látszott:

Nem rí oly erősen, ëgy kicsit juházott.

Akkor monda néki: ,,Hallom, amint hallom,

Az asszony baját, de nem értem, mëgvallom;

Két fiát mëgölték, ki ölé mëg és mért?

Ha mëgölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?”

9

Fölëgyenësëdék e szavakat hallván,

S erőt vëtt az asszony këgyetlen fájdalmán;

Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,

Csak a két nagy szëme sötétellëtt rajta.

,,Vért a vérért, mondod? O jaj! sënki sincsen,

Az én keservembe ki belé tekintsën;

Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,

Amelyről lëszëdte a kalászt a sarló.”

10

Toldi pedig monda: ,,Në sírjon këgyelmed,

Csak nem támad már fël a két vitéz gyermëk:

De në lëgyën nekëm az Isten Istenëm,

Ha bosszút nem állok érëttök a csehën.

Hanem kérëm szépen (s látja, nem hiában),

Mondja el a dolgot isten-igazában;

Özvegy édësanyám van nekëm is otthon,

Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt.”

11

Ekkor a bús asszony nekibátorodva,

Hogy’ esëtt, mint esëtt, mind elpanaszolta:

Duna szigetében öklelődzik ëgy cseh,

S szörnyüképpen szolgál neki a szërëncse;

Kérkëdik nagy fënnen, magát hányja veti,

A magyar nemzetët csúfra emlëgeti:

Sok bajnok kimënt már életre, halálra,

Özvegyët, árvát és jajszót hagyni hátra.

12

Tëgnap állt ki az ő két levente fia;

Nem volt félországban olyan pár dalia,

Nem volt a világon olyan jó két gyermëk:

És most ëgymás mellett ëgy sírban hevernek!

Elrémült a világ; nem is akadt már ma,

Aki a këgyetlen csehvel szëmbe szállna;

Pedig mëgint ott lësz a szigetben rëggel,

Istent káromoló gőgös beszédëkkel.

13

Így mëgértve Miklós a bajnak mivoltát,

Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,

Hanem köszönt s indult Pestnek városába,

Mënet nagy dolgokat forgatván magába’.

Utcáról utcára mënt nagy sebbel-lobbal,

Mintha ott a járást ő tudná legjobban,

Pedig csak ödöngött előre mëg hátra:

Kebelén kënyere, hátán volt a háza.

NYOLCADIK ÉNEK

,…… Király……..

Ha tartaná Miklóst otthon, írá nagy kárnak.’

Ilosvai

1

Toldi György pediglen kigondolta bölcsen,

(Hogy ëgyik szavamat másikba në öltsem)

Kigondolta, mondom, kifőzte magában:

Mikép lëgyën úrrá öccse vagyonában.

Hát előbb mint Miklós, ő is Budán termëtt,

Hogy Lajos királynál mëgássa a vermët.

Fël is mënt, mihelyest lëszállott a lórul,

S ilyen ajánlást tëtt a szëgény fiúrul.

2

,,Fëlségës királyom! keserű az nékëm,

Amit jelënteni gyász kötelességëm;

Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,

Csak testvér marad az, aki ëgyszër testvér.”

Itt elhagyta, s mintha erősen zokogna,

Szëmét ëgy kendővel ugyancsak nyomkodta;

Vërës lëtt a szëme a nagy dörzsölésre,

De könnyet a király nem vëtt benne észre.

3

A király azonban ilyenképen szóla:

,,Nem is hallottam még, hogy testvérëd volna,

Udvaromba miért soha nem vezetted,

Be sëm is mutattad, mëg sëm ismertetted?”

György pedig felele: ,,Oh, uram királyom!

Nekëm az kiváltkép szégyënëm és gyászom,

De, –” (s nagyot sohajtott erre az ëgy dé-re),

,,Érdëmetlen volna királyom këgyére.

4

,,Miklós a tizedik esztendőben járván,

Kimúlt szëgény apánk s ő elmaradt árván,

Apja helyëtt apja én akartam lënni,

S belőle, mint illik, jó vitézt nevelni:

De korhely, buta lőn: jóra sëmmi kedve,

Hon maradt, bëtyárnak, pórnak nëvekëdve;

Pedig erő benne volna módnélkűli:

De mi haszna? lebzsël és a bajt kerűli.”

5

Felelt a jó király: ,,Ejnye bizony nagy kár,

Mégis rosszul tëtted, hogy róla hallgattál,

Azt mondád: igën nagy erő lakik benne:

Csodálnám, ha harcra kedve mégsëm lënne.

De ami elhaladt, nem mult el végképën,

Hozd fël őt, hadd lássam, hozd fël, kérlek szépen,

Mëgtanul, majd mëglásd, az én iskolámban;

Ha nem, úgy is elmëgy ëgy közembër-számban.”

6

,,Köszönöm, köszönöm fëlségëd këgyelmét,

Méltatlan öcsémről ily jó hiedelmét,

De jaj! mindën késő: öcsém el van veszve,

Szántszándékkal való gyilkosságba esve!

Jaj! hogy ily panaszra këll nyitnom a számat,

Mëgölé némelynap szerető szolgámat…”

Monda György és nyögve ëgy kőszentre borult;

A király ránézëtt s képe elkomorult.

7

Hogy miért borult el a király orcája,

Azt nem mondta Györgynek, ez sëm tudokálta;

Hallgattak sokáig; végre a fëlségës

Király így töré mëg a nagy csëndességët:

,,Mégis van ëgy módon këgyelëm számára,

Hozasd fël a fiút mielőbb Budára:

Ëgy erős cseh ví bajt Duna szigetében,

Sok dërék vitézëm mult ki már kezében.

8

,,Hadd jőjön fël öcséd és álljon ki azzal:

Vagy erőt vësz rajta, vagy keze miatt hal,

Ha győz, úgy dërék fi, méltó këgyelëmre;

Ha nem, úgy vétkeért mëg leszën büntetve.”

Ezt mondá a király; de nem örült rajta

A jó szívü bátya, sőt ekkép sohajta:

,,Jaj! mérthogy öcsémnek már ez is későn jön:

Elmënt, bujdosóvá lëtt az egész földön.

9

,,Hová, hová nem lëtt? elosont a háztól,

El sëm búcsuzott, csak a kapufélfától,

Híre, hamva eltűnt, elveszëtt az útja;

Él-ë, hal-ë már most? a jó Isten tudja.’

Így sopánkodott György álnoksággal telve,

Hej pedig hamis volt néki teste-lelke,

A foga fejérit mindjárt kimutatta,

Beszédének sorját emígy fordította:

10

,,Neki már világ és törvény szërint vége,

Jól tudom, rám nézne földi öröksége:

El is foglalhatnám, elvëhetném joggal,

Hogyha úgy akarnék bánni a dologgal.

De azt mondaná majd ëgyik avagy másik,

Toldi György az öccse birtokára vágyik.

Lám ni! azt a háztól világra zavarta,

Aztán fogta, mindën földét elfoglalta.

11

,,Pedig Isten mentsën, hogy így elfoglaljam,

S a világ bosszantó rágalmait halljam!

Aztán mëg ki áll jót, hogy rëám nem törne,

S elvëtt birtokáért öcsém mëg nem ölne.

Ezt én nem akarom és nem is tanácsos,

Hanem im lëtészëm székëd zsámolyához:

Hogy ki legméltóbb rá, fëlségëd tudhatja,

Királyi adomány-képën annak adja.”

12

Elmondá Toldi György és hajlonga mélyen;

A király kilátta, mi szándéka légyën;

Kitalálta szépen a fő gondolatot,

Melyet Toldi György úr szépen elhallgatott:

Királyi levelet ohajtott felőle,

Hogy öccsét könnyebben kitudja belőle,

Ha nëtán këgyelmet nyerne idő mulva,

És az öröksége után fëlindulna.

13

Hidegën mosolygott a fëlségës király,

S így fogá mëg Györgyöt saját szavainál:

,,Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,

S rá të vagy legméltóbb, tëhát nékëd adom:

Olyan fëltétellel adom pedig nékëd,

Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzëd.

Vár fokára tűzöd a lëvágott fejet:

Úgy nyerëd királyi függő pëcsétëmet.”

14

Toldi György vërësebb lőn a főzött ráknál,

Homályosan látott a szép napvilágnál,

A faragott képek táncoltak körűle,

Csak kicsibe mult el, hogy el nem szédűle;

Aztán ëgy hidegség végig futott rajta,

Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca,

Elsápadt, hogy annyi vér së maradt benne,

Mennyi ëgy szúnyognak ëgyszër ëlég lënne.

15

Mëgszólamlott aztán végre valahára,

S így felelt szomorún a király szavára:

,,Mondom: nekëm nem këll az öcsém vagyonja,

Én lëmondtam róla, lelkëmet në nyomja.”

Így szólott s köszönt a fëlségës királynak,

Hazamënt s nekiállt otthon a hajának,

Nekiesëtt tépni, homlokát öklözni:

Csak lesték a szolgák: këll-ë már kötözni.

KILENCEDIK ÉNEK

,Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala…

Miklósnak akkoron sok máj adatott vala’

Ilosvai

1

Pest város utcáin fényës holdvilág van,

Sok kémény fejérlik fënn a holdvilágban;

Barna zsindëlytetők hunyászkodnak alább,

Mëgborítva mintëgy a ház egész falát.

Azt hinné az embër: a padláson laknak,

Azért csinálták azt sokkal magasabbnak;

Most a házfalakat rakják emeletre,

Akkor a tető volt kétszër újra kezdve.

2

Sok bolyongás után végre kifáradva,

Lëtelepült Miklós az utcán ëgy padra;

Úri nép jött-mënt ott; asszony, lány és férfi,

Miklós nézte őket, el is unta nézni.

Aláfüggesztëtte fejét nagy bánatban,

Mert ëgy pénze is nincs üres tarsolyában,’

Pedig négy nap óta csak gombát mit ëvëtt,

Melyet vándorolva útfélën szëdhetëtt.

3

Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:

Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?

Nincsen tűz sëm árvíz, nem is jő ellenség,

Hanem van ëgy másik rémítő jelënség:

Ëgy nagy szilaj bika fut a keskëny utcán,

Valahogyan vágóhidrul szabadulván;

Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,

Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja.

4

Mészáros legényëk merre láttak, széjjel

Iramodtak ëgy-ëgy hurkoló kötéllel,

És míg magok biztos helyre nem jutának,

Addig rá sëm értek szólni a kutyának.

Volt pedig a hídnál hat erős szëlindëk,

Utána uszíták a bikának mindet,

A kutyák szaladtak, nem is voltak rëstek,

A bika fülének és marjának estek.

5

Mihelyt ëgyik kutya a fülét mëgvérzé

S fülében a bika a fájdalmat érzé,

Elbődüle szörnyen és lërázta őket,

Elszórá füléről a fülönfüggőket.

Hullottak az ëbëk, hogy jobban sëm këllëtt,

Nagyokat püffentek a házfalak mellett,

Ëgy-ëgy darab fül, hús ha maradt szájokban,

Agyarkodva rágták kínos haragjokban.

6

A vágólegényëk csak kiálták: ,,fogd, fogd!”

De a veszëtt állat karikára forgott,

S amely kutya ëgyszër hozzá közelítëtt,

Annak ő szarvával rëpülni segítëtt.

Ëgyiket bedobta a szomszéd udvarra,

Másiknak a bélit ontotta ki szarva,

A vágók pedig, hisz’ mit tëhettek másat?

Biztaták keményen a — döglött kutyákat.

7

A bika azonban, mint a zúgó szélvész,

Nem nézte az útnak sëm hosszát, sëm szélét:

Annak tartott, akit elül-utol talált,

Futá mindën embër a bizonyos halált.

Sikolt a fehér nép, esve már kétségbe;

Férfiak kiáltják: elébe, elébe!

De ëgy sincsen, aki elébe fordulna,

Hanem még a fúru-lyukba is bebúna.

8

Toldi nem futott el, csak fëlállott szépen,

S a bikát bevárta az utcaközépën.

,,Mit akarsz të fickó! tán bolond vagy? nem ládd

A dühös bikát, hogy jön ëgyenësen rád?”

Látta Miklós bizony, hogynë látta volna?

,,Csak kiáltozzatok” — magában gondolta,

S elbocsátá a szót a két füle mellett,

Minthogy látni mármost a bikához këllëtt.

9

Mert alighogy Miklóst a bika mëglátta,

Rémitőt sikkantott és a port kapálta,

Azután úgy szórta a földet szarvával,

Mintha szérűn pëlyvát forgatna villával.

Ëgyszërsmind erősen nekirugaszkodva

Szarvát öklelőre nagy-lë bocsátotta.

,,Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának

Mindën ablakából a pesti utcának.

10

Dehogy van! lábával elébe toppantott,

Rémitő szavával erősen kurjantott:

E fogással visszahökkenté a marhát,

S azon pillanatban mëgragadta szarvát,

Vágószékre voná két szarvánál fogva,

A mészárosokat előkiáltotta,

Nagy-sokára el is jöttek azok oztán,

Erős köteleket és pányvákat hozván.

11

Mëgköték a bikát vastag gërëndához,

Szarvát lënyügözték az első lábához;

A nép széjjeloszlott; a vágó legényëk

Ëgy kis házikóba fekünni mënének.

Miklós mëg lëült a vágóhid szélére,

Ott akarván tanyát fogni azon éjre;

Fejének párnája a szín ágasa volt,

Lepëdőt sugárból terítëtt rá a hold.

12

De a mészárosok nem engedék neki,

Hogy a vágószínben magát pihenje ki,

Ëgy jó darab májat kilöktek elébe,

S mënjën onnan, mondák, ,,anyja keservébe.”

,,Ez hát a jutalma száz mëg száz életnek,

Hogy a mëgmentőnek alamizsnát vetnek –”

Gondolá s a májat ott a földön hagyta,

Jött ëgy éhës kutya, annak odaadta.

13

Aztán mënt az utcán. Sok helyütt susogta

Valaki: ,,ez volt az, aki szarvon fogta;”

Sok helyën látott még ëgy-két embërképet,

Ablakból, kapuból amint visszalépëtt.

Aztán becsapódott az ablak táblája,

Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása,

Aztán csëndesség lőn, hideg, embërtelen;

,,Hát nekëm” mond Toldi ,,hol lësz már tűzhelyem? “

14

Hányféle dolgok nem jutottak eszébe!

Előtte lebëgëtt édësanyja képe,

Mint mikor hozzá mënt búcsuvétel végett,

S nyakán csimpalyogva ajkán csókja égëtt.

Akkor is oly csëndes méla éjszaka volt,

Akkor is oly tisztán csillogott lë a hold,

Akkor is ki volt ő mindënünnen zárva,

Nyughelyet nem adott sënki éjszakára.

15

Majd az édësanyja képét odahagyva,

Az özvegyasszonyra rëpült gondolatja,

Hogy’ sírt a kërësztën, két kezét hogy’ törte,

Amiért a vad cseh két fiát mëgölte.

Fogadása jut most eszébe s így sohajt:

,,Oh mikép víhatnék holnap én avval bajt?

Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverëm?

Fog-ë a cseh bajnok szëmbeszállni velem?

16

,,Oh! bizony mit sëm hajt a cseh bajnok énrám,

Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám,

Vagy talán hozzá még közel sëm bocsátnak,

>>Félre innen, rongyos!<< mondják, ha mëglátnak.”

S nagyon elbusítá Miklóst e gondolat,

Lassan mënt az utcán, sohajtott nagyokat,

Mëg-mëgállt, szëmét a föld felé meresztve,

Mintha lába előtt valamit keresne.

17

Ëgyszër föltekinte, képe is fëlvidult,

Azt gondolnák, hogy fut, úgy mënésnek indult,

Mënt, mënt ëgyenësen a temetőkertbe,

Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.

Könnyü eltalálni, mi lëhetëtt célja:

Volt a két fiúnak fegyvere, páncélja;

,,Fëlvëszëm azt,” mondta, és örült előre:

Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle.

18

Össze-visszajárta a temetőkertët,

De nem lelt abban ëgy elátkozott lelkët:

Hol keresse mármost az özvegynek lakját?

Budapest városát sok ezëren lakják.

Látta, hogy hiában mindën akaratja,

Erős fogadását hiába fogadta;

Könnyű dibdáb játék maga, esküvése,

Pajkos gyermëk a sors, csak úgy játszik véle.

19

És mivelhogy szállást az élők nem adtak,

Elpihent tanyáján hideg halottaknak;

Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet

Hűvös éj sírt arra örökösök helyëtt.

Fölnézëtt az égre, az országutjára;[1]

Keservesen gondolt bujdosó voltára;

S mint amely madár van elröppenő félben,

Úgy tëtt a reménység hërvatag szivében.

*

[1] ,,Országútja”: tejút az égën. A. J.

TIZEDIK ÉNEK

,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,

Jó Tholdi Miklósnak ha lészën szüksége,

Akkor rozskënyeret eleibe tégye.‘

Ilosvai

1

A játszi reménység amidőn imëtte[1]

A boldogtalannál hitelét vesztëtte,

Álmot küld szëmére, kecsëgtető álmot,

Avval édësíti a nyomoruságot.

Toldi is álmában csehën győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért këgyelmet;

Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,

Drágább örömkönnyü anyja két szëmében.

2

Lódobogás hallék: elrëpült az álom,

Fëltekinte Toldi a szép holdvilágon,

Messze látott volna, hanemhogy nem këllëtt,

A lóhátas ott mënt a temető mellett.

S ki volt a lóhátas? Nem hitt a szëmének,

Midőn abban a vén Bencét ismeré mëg:

,,Hé! ki az? hová mész? të vagy, öreg Bence?

Istenëm! nem lëhet! milyen nagy szërëncse!”

3

Bëzzëg mondhatná is már a tisztës szolga,

Hogy nem a vén Bence, hanem ez s ez volna,

Mikor Toldi Miklós lëtépte lováról

S mindën port lëcsókolt ráncos orcájáról!

De Bence mindebből ëgyebet nem értëtt,

Csak hogy sírból ugrott rëá ëgy kisértet;

Hosszasan leckézte Miklós a vén szolgát,

Míg fël birta fogni a dolog mivoltát.

4

Hanem mikor aztán fëlfogta eszével,

Halála napjáig sëm feledheté el;

Nem feledheté el soha az uradta,

Mint ijedt mëg a nagy örömnek miatta;

Mint nem hitt szëmének egészen, csak félig:

Csontjait hogyan mëgtapogatta végig;

S hogy’ mëgeredt a könny két öreg szëméből,

Mint a záporeső Isten fëllegéből.

5

Az öröm, a panasz jó sokáig tarta,

Elbeszélte Miklós, ami történt rajta,

De tudnivaló, hogy nem beszélt folytában:

Anyját kérdte mindën tizedik szavában.

,,Hogy’ van édësanyám? nem beteg-ë szëgény?

Búskodik-ë nagyon elveszëtt gyermëkén?

Nála dőzsöl-ë még s mit csinál a másik?

Jaj! szëgény anyámmal úgy-ë rosszul bánik?”

6

De értésül adta Bence a fiúnak,

Magát anyja miatt sosë adja búnak,

György sëm háborítja, odahagyta másnap,

Nem is repeszté mëg szivét a nagy bánat;

Csak látni szeretné Miklóst mindën áron,

És ha fëltalálja szélës e világon,

Fölkeresi, bizony-bizonnyal igérte,

Ha ötven mérföldet këll is mënni érte.

7

,,Nem is ëgyébiránt indított el engëm

Fölkeresni tégëd, Miklós, édës lelkëm,

Hanem hogy lëgyek hű ápoló cselédëd,

Gondoskodjam róla, mikor mi szükségëd.

Akármerre jársz-kelsz, ott lëgyek sarkadnál,

Lëgyek segítségül, ha bajba akadnál…”

Ezt mondotta Bence s ezënkívül mennyit!

Ki győzné azt versbe szëdni valamennyit!

8

Arra határozták, hogy csak ott mëghálnak;

Bence ëgy abrakot adott a lovának,

Abrak is, kënyér is volt a kápa mellett,

Nem röstelte Bence az efféle terhet;

Ëgy öblös tarisznyát is emelt a kápa,

Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;

Kihúzott valamit, és így szóla: ,,Itt van;

Nesze, szolgám, madár-látta cipót[2] hoztam.

9

,,Édës anyádasszony ezt nekëd küldötte,

Maga dagasztotta, maga is sütötte,

És mëgparancsolta erős-këgyetlenül,

Hogy saját kezedbe adjam szegetlenül.”

Azzal átaladta, kést is adott mellé;

Néki veti Miklós és ugyancsak szelné:

De nem hogy a cipó válna el dërékon,

Hanem a kés tört el, pedig nem volt vékony.

10

Az öreg csodálta: ,,Ejnye! hogy a kőben

Fútta úgy mëg a szél az átalvetőben!”

Nézte a kést: hová illik a darabja,

Gondolá: jó volna, ha összeragadna.

Hanem Miklós bizony nem esëtt kétségbe,

Hogy éhën hal, midőn kënyér van kezébe’:

Fëltöré a cipót tétovázás nélkül,

S íme ëgy darab vas hull ki közepébül.

11

Fëlvëtte a vasat lába mellől Bence:

Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelënce,

Könnyen fëlnyitotta, nem volt sëmmi zárja,

Bele nézëtt, hát csak elállt szëme szája:

Vert arany volt benne, nem kettő, sëm három,

Hanem amióta mëgvan a világon,

(Pedig kënyerének javát már mëgëtte)

Annyit sosëm látott, azt erősítëtte.

12

Hát Miklós nem örült a váratlan kincsën?

Hogy në örült volna, abból sëmmi sincsen,

Szörnyűképen örült, ugrált örömében,

A holnapi napot forgatá eszében:

Hogy’ vëszën majd fegyvert, szép ruhát magának!

Hogyan vëszi fejét a cseh Mikolának!

Hogy’ lësz ez? hogy’ lësz az? — De hányféle hogy-ot,

Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!

13

Mikor mind a ketten ëlëget örültek,

Mëgolvasni a pénzt ëgy sírdombra dültek;

Toldi a tokjából ëgyenként szëdte ki,

Bence pedig tartá a két markát neki.

És így szóla Bence: ,,No të öreg tenyér!

Ilyet sosëm kaptál, bëzzëg viszkethetnél.[3]

De minek beszélëk, a szám majd hibázik –”

Nem biz az, kerek szám lëtt: kijárta százig.

14

,,Most hallgass szavamra, jámbor szolga Bence:

Nesze tëdd el, itt van kilencvenkilence;

De a századikat könnyü helyütt hagyom:

Mëgisszuk, mivel most magas kedvem vagyon.”

Váltig ellenkëznék benne a hű szolga,

Ha nyergén kulacsa ki nem száradt volna:

Kívül nedves ugyan, a harmat mëgeste,

De a belsejébe csiholni[4] lëhetne.

15

Nem is messze këllëtt fáradni avégett;

Csak közel találtak ëgy szëgény csapszékët:

Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,

Oda illëtt volna Hortobágy síkjára.

Ëgy szomjú kútágas ácsorgott előtte,

Bence nyerges lovát amellé kötötte;

Toldi pedig bémënt: sötét volt a házba’,

Belevágta fejét a szëmöldökfába.

16

,,Hé kocsmáros! hol vagy? a terëmburádat!

Alszol, vagy mëghaltál? mért nem gyújtsz világot?”

,,Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél mëgint?)

Itt a mécs, bor is lësz: itce këll-ë vagy pint?”

,,Nem këll pint, sëm itce, hiába is adnád,

Ëgy csöppet së hozz, vagy hozz ëgy öreg kannát!”

Elühmgette magát a csaplár e szóra,

Gondolván magában: most akadt ivóra.

17

Bence a tarisznyát béhozá ezalatt:

Miklósnak ugyancsak jól esëtt a falat,

Rakta is szaporán, alig győzte nyelni,

Három sëm érkëznék vele versënyt ënni.

Mikor pedig a nagy kanna mëgérkëzëtt,

Mint a birkozásnak, neki gyürekëzëtt;

Fëlhajtá majd félig az öt pintës pohárt;

Bence mëgsokalta: ,,Az Istenért! mëgárt.”

18

,,Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok,

Tërád pedig kicsit tartozik a dolog;

Ha örül az embër, csak nyűg, hogy van esze,

Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!”

Avval odaadta az edényt Bencének:

Rëszketëtt a keze az öreg legénynek,

Nem is bátorkodott inni ëgyszër sokat;

Mindig mëgolvasta titkon a kortyokat.

19

Míg ezëk történtek a fëlső asztalon,

A kemëncénél mëgpëndült a cimbalom:

Ëgy öreg cimbalmos hevert a szurdékban,

Már alutt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van.

Toldi mëg a kannát fëlkapá kezébe,

És kipattant vele vígan a középre:

Ivott is, táncolt is: majd lëszakadt a ház,

Bence mindig mondta: ,,Mëgárt a bor, vigyázz.”

20

,,Árt, nem árt, én avval nem gondolok! haj rá!” —

És az öreg kannát magasan fëlhajtá,

,,Búsoljon a lovad, ëlég nagy a feje;

Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.

Kannát nekëm csaplár! pintët az öregnek!

Mert nehéz a kanna: kezei remëgnek.”

Mëgfogadta a szót a bormérő embër:

Bence a pintësből iszogatott rënddel.

21

,,Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;

Álmos a csaplárunk: igyuk mëg a borát!

Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom.”

,,Belém inkább uram: amúgy iszonyodom.”

,,Magadéból ingyën! hallod-ë kocsmáros!

Tégy úgy, mintha innál.” ,,Uram! nem lësz káros?”

,,Ha csak ennyit tudtok,” monda Miklós, ,,inni:

Igya mëg a föld a maradékot: így ni!”

22

S végigönté a bort a szoba földjére:

Rázta fejét Bence s így tëtt rá, hogy: ,,éjnye!”

Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,

Verte a fejével a mestërgërëndát.

Szélës jókedvében kurjantott nagyokat,

Ivott, mëgint táncolt: mëgint ivott sokat;

De mértékët tartott az öreg cimbora:

Csak apránként fogyott a pintësből bora.

23

Ëgyszër elhallgatott, Miklós nem dorgálta;

Nehéz lëtt a feje, húzta a lócára,

Elszaladt előle a boglyakemënce,

Fëlborult ültéből, úgy elgyëngült Bence.

Toldi is beléunt a mulatozásba,

Asztalon lëborult két izmos karjára:

(Meztelen karjában dagadtak az erek)

Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerëk.

*

[1] >>Imëtte<<: ébren, nem álomban.

[2] >>Madár-látta cipó<< vagy >>kënyér<<: Így kedveskëdik a paraszt

gyermëkének azon kënyérdarabbal, melyet a tarisznyában útról vagy

mezőről hozott. A. J.

[3] >>Viszkethetnél.<< A nép tenyere viszketéséből azt jósolja, hogy

pénzt fog kapni. A. J.

[4] >>Csiholni lëhetne<<: szikrát fogna a szárazság miatt. A. J.

TIZËNËGYEDIK ÉNEK

,Mëg këll ma itt halni tudod ëgyikünknek;

Nem szükség a hajó oztán holt embërnek.’

Ilosvai

1

Fölvëvé a hajnal piros köpenyegét,

S eltakarta vele az égboltnak felét,

De nem volt oly kényës a bársony ruhába’,

Hogy be në pillantson a szëgény csárdába.

Betekint félszëmmel ëgy törött ablakon,

Hát csak a cimbalmost látja benn ëgy padon,

Kinn sëm lát ëgyebet az öreg szolgánál,

Aki dolgát végzi jó Rigó lovánál.

2

Aztán széttekinte Pestën és Budában,

Nézëgette magát a szélës Dunában:

Duna folyóvíznek piros lëtt a habja,

Közepén ëgy barna csónak úszott rajta.

A csónakban Toldi, nem ëgyéb, evezëtt,

Messze fëlborzolta a lapát a vizet;

Fényës apró csöppek hulltak a magasból,

Mintha zápor esnék piros kalárisból.

3

Csakhamar is átkelt Toldi a nagy vízën,

Mëgköté csónakját a budai részën,

Kiszállott belőle s nagy-sebësen méne,

Hogy keressën olyat, ami neki kéne:

Szép aranyos fegyvert és ruhát magának,

Cifra új szërszámot jó Rigó lovának,

A Rigónak, akit hozott hű szolgája,

Mert otthon is az volt kedves paripája.

4

Vëtt is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;

Dolmányán a szabó parasztot[1] nem hagyott,

Mindënütt belepte az aranypaszománt;

Vëtt sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt,

Kopját is, gerelyt is, mindënféle fegyvert,

Melyeket Budán a legjobbik kovács vert;

Ezüstös, aranyos, sallangos szërszámot;

Ëgy szó annyi mint száz: mindënt mëgvásárlott.

5

Hogy a csárdába ért, fëlöltözött szépen,

Tollas buzogányát forgatá kezében,

Akkor bútt fël a nap az ég karimáján,

Mëg is akadt szëme a fiú ruháján.

A Rigó sëm az volt, aki tëgnap estve,

Sárral, úti porral szürke színre fëstve,

Hanem fekete, mint a fekete bogár,

Elsikamlott szőrén a fényës napsugár.

6

Hát mikor ráadták a nyalka szërszámot,

Mint illëtt neki, hogy ragyogott, csillámlott!

Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,

Körülnézte magát s elkezdëtt táncolni.

Akkor ,,hopp!” s mint a szél, aki most szabadul,

Vitte Toldit a ló oly këgyetlen vadul;

Bence könnyes szëmmel ballagott utána;

Fájt, hogy búcsút sëm vëtt tőle kis gazdája.

7

Mi történt ezalatt a budai szélën?

Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélëm.

A király sátora vala ott fëlvonva;

Tiszta kék selyëmből volt a sátorponyva;

Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok),

Lógtak köröskörül oly nagy arany bojtok:

Messze kiösmerszëtt a többitől, bátor

Ëgymást érte ottan a sok úri sátor.

8

Drága karos rëngők dagadóra tömve,

Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,

Álltak a sátorban gyönyörű szép rënddel,

Kiknél szëbbeket már nem képzelhet embër.

Ëgy öreg szék is volt a këllő középën,

Fényës drágakővel kipitykézve szépen,

Nagy arany körmével a földet karmolta,

Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.

9

A sátrak el voltak rëkesztve korláttal,

Tilos volt parasztnak lépni azon által;

Kívül fegyverës nép és tömérdëk embër

Az üres sátrakat majd elnyelte szëmmel.

Duna partjáig nyúlt a korlát kétfelül

Nagy üres tér maradt a korláton belül,

Olyan, hogy ëgy marhavásárnak is ëlég

Lënne, ha a marhát oda eresztenék.

10

Duna-partban ëgy nagy zászló volt fëlütve,

S tarka-barka csónak a nyeléhëz kötve;

Nemkülönben pedig a pesti oldalon

Lobogó odafënn, csónak volt a habon.

Szélës utca a víz: embër a sövénye;

Közepén a sziget nyúlik fël beléje,

Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta

Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.

11

Ëgyszër jön a nagy cseh Buda vára felől,

Táncol nagy lovával a korláton belől;

Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:

Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.

De ime hirtelen a pesti oldalon

Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:

Ismeretlen bajnok fekete paripán

Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.

12

Sisakellenzője lë vagyon bocsátva,

Csúcsáról fehér toll libëg-lobog hátra;

Toldi (mert hisz’ ő volt) a tollat lëvészi,

Mindjárt ott terëmnek a király vitézi,

S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja,

A cseh bajvívóhoz a budai partra;

Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:

A bajra hívásnak volt e dolog jele.

13

Ezalatt a várba gyors híradók mëntek.

A király lëjött és sok nagyúri rëndëk,

A két bajnok pedig csónakon ëgyszërre

Indult s érkëzëtt mëg a bajvívó helyre.

Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába,

Csónakát berúgta a szélës Dunába:

Mintha korcsolyázna, futott az a habon,

Partba vágta orrát a pesti oldalon.[2]

14

Cseh vitéz kérdëzé: miért cselekëdte,

Hajóját a Dunán hogy eleresztëtte?

,,Nem ëgyébért, vitéz” Miklós így felelt mëg,

,,Hanem hogy ëgy csónak ëlég ëgy embërnek:

Ëgyikünknek itt ma gyászos lësz a vége,

S nem lësz a halottnak hajóra szüksége.”

Monda Toldi, avval kezét összetëtte,

Buzgón fohászkodva Istent említëtte.

15

Azután így szóla: ,,Vitéz! addsza kezed:

Të sëm bántál soha, én sëm sértëttelek;

Ha haragunnál is, ëgy órád sincs hátra,

S a halálos ágyon ki mëg nem bocsátna?”

Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,

Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;

Észrevëtte Miklós a dolgot előre,

S a cseh barátságát jókor mëgelőzte.

16

Összeszëdte Toldi roppant nagy erejét,

S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;

Engedëtt a kesztyű és összelapúla,

Kihasadozott a csehnek mindën újja.[3]

S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,

A házak ereszén a jégcsap mëgcsordul:

Úgy csordúlt ki a vér mindën ujja végén.

Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.

17

Aztán mëgragadta Toldi csak úgy kézzel,

Rángatta a csehët szörnyü erejével,

Ropogott keze közt, elolvadt a teste;

Végre így könyörgött a cseh térdre esve:

,,Kérlek édës fiam! në kivánd halálom,

Mindën vagyonomat ím nekëd ajánlom,

,Tizënkét vitéznek drága sok marháját,

Vitézlő magammal mindën apródságát.’“

18

Toldinak a szíve hajlott a kérésën,

,,Lëgyën úgy” felelte, ,,marhádat elvészëm,

De azt is korántsëm magamnak kivánom,

Két vitézt mëgöltél: az anyjoknak szánom.

Most, mint alamizsnát, mëgadom életëd.

Hanem tégy hit alatt erős igéretët:

Hogy habár mély tengër nyelné el hazádat,

A mi országunkra mégsëm tëszëd lábad.”

19

Mindënt fëlfogadott a bajnok ijedten,

S békével mëntek a csónak felé ketten:

Hát ëgyszër a nagy cseh, nekihúzakodva,

Toldihoz hátulról hozzávág orozva.

Szërëncse, hogy Toldi a Duna tükrében

Mëglátta s mëgkapá a kardot kezében.

Lëborult a nagy cseh: ,,Këgyelëm! irgalom!”

,,Eredj, kérd Istentől: útad mëgmutatom.”

20

S amely kardot ő az álnok csehtől elvëtt,

Avval adott néki örökös këgyelmet.

Íziben[4] elmetszé fejét a testétől,

Piros lëtt a nagy kard gazdája vérétől.

Toldi fëlmutatja a fejet a kardon,

Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:

Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;

Buda nagy hëgyei visszakurjongatnak.

*

[1] >>Paraszt<<: puszta, csupasz. A. J.

[2] Szájhagyomány szërint. A. J.

[3] Szájhagyomány szërint. A. J.

[4] >>Iziben<<: hamarjában. A. J.

TIZËNKETTEDIK ÉNEK

,Király azért őtet fejéhëz választá,

És tizënkét lóra neki hópénzt adata.’

Ilosvai

1

Mikor Toldi Miklós mëgfogá a csehët

És az ijedtében lëgott térdre esëtt,

Igën mëgörvendëtt a fëlségës király,

Könnybe lábadt szëme a nagy öröm miá,

S így szólt az urakhoz, kik mellette voltak:

,,Úgy hiszëm, ez a cseh nem fog víni holnap;

Most akadt embërre, aki mëgtanítja:

Máskor hogy’ gyalázza a magyart s hogy’ szidja.

2

,,De ki az a bajnok? nem ösmerëd Toldi?

Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;

Nincs ëgy jóravaló vitéz országomban,

Akit në ismerjek s nevét mëg në mondjam:

De ily erőt, mint amely van e vitézben,

Én nem tapasztaltam soha embërkézben;

Félëk, nem magyar lësz; pedig nem lënne szép,

Ha más víná ki a magyar bëcsületét.

3

,,Ëgyébiránt, lëgyën magyar avvagy némët,

Nagy csapástól menti mëg a magyar népet;

El is vëszi tőlem jutalmát gazdagon,

Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”

Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,

Szétnézëtt, hallja-ë más is őkivűle?

Összesúgtak-búgtak az úri embërëk:

Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.

4

Mikor pedig Miklós a csehët kiszabta,

S kisebbik darabját kardján fëlmutatta,

Tüstént parancsolá király ő fëlsége,

Tizënkét aranyos vitéz mënjën érte.

El is mëntek azok szép zászlós sajkával,

S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.

A király szólt: ,,Bajnok! nyisd fël sisakodat,

Mondd neved s mutassad vitézi arcodat.”

5

Térdre esëtt most a király lábainál

S így kezdette Miklós: ,,Oh fëlségës király!

Nem vagyok én bajnok, csak ëgy földönfutó,

Hogyan lëttem azzá? tudj’ a mindëntudó.

Magam sëm tudom hogy’, esém gyilkosságba,

S elzaklatott bátyám a szélës világba:

Én mëg idejöttem fëladni tëttëmet,

S várni vagy këgyelmet, vagy büntetésëmet.”

6

Ily bátran beszéle Miklós a királynak,

Fëlnyomá rostélyát acél sisakjának:

Halvány is, piros is volt az ábrázatja,

Mert bánat és öröm osztozának rajta.

Tetszëtt a királynak szép fiatal képe,

Azért nyájasan ily kérdést tőn elébe:

,,Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”

Miklós a fejével ráütött e szónál.

7

Akkor az urakhoz fordult a fëlségës

Király s ekkép tartott hatalmas beszédët:

,,Urak! hű vitézim! ide hallgassatok,

Mert nem tréfaság az, amit most hallotok:

Toldi György testvére ez a vitéz gyermëk,

S György azon van, hogyan ásson ennek vermët,

Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből,

Hogy’ tagadhatná ki a nemzetségéből.

8

,,Tudom mindën csínyát, mert végére jártam;

Azért most szëmébe mondom neki bátran:

Árván maradt öccsét parasztnak nevelte,

Mert nagy erőt sejtëtt benne s irígyëlte,

Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja

Az ő hírét-nevét homályba takarja;

Mert — de’jszën tudja azt az ő gonosz lelke,

Öccsét rangja szërint miért nem nevelte.

9

,,Azt is tudom, hogy ő ingërlé a minap,

S úgy talált mëgütni ëgy bosszantó inast;

Kivallák szolgái, mi módon tartatott

A testvéröccsére embërvadászatot.

Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a király

Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál?

Ëgy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,

Ki csupán magától ennyire bírt mënni!”

10

Nagy tetszés követte a király beszédét,

Zsënge korához ily ritka bölcsességét:

Toldi György pedig lësüté fejét mélyen,

Csakhogy a föld alá nem bútt szégyënében.

A király most szëmét Miklósra vetëtte.

Vállát këgyelmesen mëg-mëgverëgette;

És monda nyájasan: ,,Ifju vitéz, állj fël:

Eladott a bátyád, de többször nem ád el.

11

,,Én nekëd a földön ím këgyelmet adok;

Kérd Istent, remélëm Isten is adni fog;

Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,

Nem volt az, mióta mëgvan, jobb gazdánál.

És hogy haragosod në lëgyën a szomszéd,

Íme bátyád önként nekëd adja részét:

Vértagadó testvér! nemde úgy van? értëd?

Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?”

12

György meredt szëmëket vetëtt a királyra,

Hej dehogy mert nem-ët mondani szavára!

Mert villogott szëme, és iszonyú pogány

Harag sötétellëtt a király homlokán.

,,Jól van”, mond a király, ,,igën a felelet?

Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;

Most pedig, miután így kipróbáltalak,

Mondom: udvaromnál többé në lássalak.”

13

Mëgszólalt most Miklós: ,,Fëlségës királyom!

Bátyám birtokára ëgy csëppet së vágyom;

A magamé sëm këll, lëgyën tied, bátya,

Teljék vele fösvény szived kivánsága;

Csak azon könyörgök mostan fëlségëdnek:

Vëgyën be sergébe, csupán közembërnek;

Jó az Isten, jót ad: mëgszërëzi kardom,

Amire szükségëm leszën, avval tartom.”

14

Felelt a nagy király: ,,Në légy olyan gyermëk;

Hogyan vënnélek én hitvány közembërnek?

Királyi fejemhëz választalak tégëd

S mán kezdve tizënkét lóra jár hópénzëd.”

De míg ezt elmondta, azalatt lëoldott

Dërëkáról ëgy nagy cifra rezes kardot:

Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,

Toldinak nyujtotta s monda: ,,Kösd fël, nesze!”

15

Sëmmit së mondhatna s adhatna királya,

Ami Toldinak ily örömet csinálna,

Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:

Dárius kincsének még oda sëm nézne.[1]

Azért akarta is szépen mëgköszönni,

De a szó nem akart a nyelvére jönni,

A király azonban nem neheztelt érte,

Mert az ëgyügyű szív nyelvén nagyon érte.

16

És hogy örömében në maradjon hiány,

Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,

Épen mintha álma kezdődnék most elől,

Anyját látja jőni a korlátok felől.

Elfelejtëtt mindënt és futott elébe,

Kimélve szorítá páncélos ölébe,

Nem szólott ëgyik sëm, nem sírt, nem nevetëtt,

Csak az öreg Bence rítt a hátok mëgëtt.

17

Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,

Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,

Szëmökből a zápor bőségësen hullott,

Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:

,,Lelkëmtől lelkëzëtt gyönyörű magzatom,

Csakhogy szép orcádat még ëgyszër láthatom;

Be szép vagy! be nagyon illël leventének!

Isten sëm terëmtëtt tégëdet ëgyébnek.”

18

Miklós pedig monda: ,,Nem mëgjövendőltem,

Hogy előbb vagy utóbb bajnok lësz belőlem?

De nem köszönöm azt magam erejének:

Köszönöm az Isten gazdag këgyelmének.

Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,

Ő Nagyfaluba mëgy, mi pedig itt élünk:

Valaha tán ő is hozzám édësëdik;

Ha nem, irígykëdjék, míg el nem temetik.”

19

Így szerette anyját a daliás gyermëk,

Szívét nem bántá még nyíla szerelëmnek;

Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,

Azután sëm lépëtt soha házasságra.

Rëttenetës vitéz támadott belőle,

Kalász-módra hullt az ellenség előtte,

Védte az erőtlent, a királyt, országot;

Csuda-dolgairól írtak krónikákat.

20

Sënki sëm állhatott ellent haragjának,

De ingét is odaadta barátjának,

S ha nem ellenkëdëtt sënki az országgal,

Örömest tanyázott a víg cimborákkal.

Nem hagyott sok marhát, földet és kincsëket,

Nem az örökségën civódó gyermëkët:

De, kivel nem ér föl egész világ ökre,

Dicső híre-neve fënnmaradt örökre.

*

[1] >>Oda sëm néz neki<<: tréfás kitétel, körülbelül ennyit tësz:

észre sëm vëszi, rá sëm hajt. A. J.

© 2011-2024 – kiejtes.hu